Mi megérkezni akarunk – tegyünk érte a demokrácia ünnepén!

Vasárnap a nemzet polgárai a szavazófülkék magányába vonulnak sorsot választani a következő évekre családjuknak, önmaguknak, a hazának. A Mandiner közössége klubestjeinken vendégeinkkel együtt, munkatársaink lapunk hasábjain részletesen, adatokkal és tényekkel alátámasztva tekintették át azt a gigantikus utat, amelyet Magyarország az eltelt tizenhat esztendőben bejárt.

A választás előtt állva azonban a múlt eredményeinél is fontosabb a jövő iránya. Konrad Adenauer szavai ma aktuálisabbak, mint valaha: „A politika nem tudomány, mint ahogy azt sok professzor képzeli, hanem művészet. Méghozzá a lehetőségek művészete.” Ez a művészet pedig nem az utcai performanszokban vagy a pillanatnyi népszerűségi mutatókban rejlik, hanem a felelősségteljes kormányzásban. 

A jobboldal mellett szóló legfőbb érv nem ígéret, hanem egy közösség teljesítménye. A miniszterelnök mellett a tapasztalat és a nemzetközi súly szól, elég az amerikai alelnök történelmi látogatását említeni. S nem utolsósorban a stratégiai nyugalom, amely mindeddig megóvta az országot térségünk legnagyobb veszélyeitől. A nemzeti szuverenitás kérlelhetetlen őre, Charles de Gaulle úgy vélte: „A tekintély nem létezhet presztízs nélkül, a presztízs pedig nem létezhet távolságtartás nélkül.”

Ez a büszkeség nem gőg, hanem az elvégzett munka önbecsülése. A kormányzati teljesítmény fundamentuma ez az emberi és nemzeti méltóság. A kínálati oldal másik felén a soha nem látott európai titkosszolgálati támogatással megsegített Tisza Párt és annak kétes hírű vezetője áll. Ha lehántjuk a mozgalomról a közösségi média mázát és a hangos jelszavakat, mi marad? Ezen érdemes elgondolkoznia mindenkinek. A politika világában a sértődöttség ritkán szül jó államférfiúi döntéseket. A kihívó fellépése véleményem szerint nem politikai alternatíva, hanem egy pszichológiai természetű vihar a magyar közéletben. 

Aki tegnap még a rendszer része volt, ma pedig annak lebontását ígéri anélkül, hogy érdemi víziót mutatna a stabilitás fenntartására, az bizonytalanságot hoz. 

A kormányzás nem egy folyamatos tüntetés; a hétfő reggelekhez döntések, költségvetések és diplomáciai szívósság kell. A Tisza áradása hordalékot hoz, nem pedig építőköveket. Tusnádfürdőn egy székelyderzsi fiú mesélte nekem jó pálinka mellett azt az adomát, miszerint az öreg székelyt kérdezi az unokája: Nagyapám, miért nem próbáljuk meg az új utat a faluba? Azt mondják, rövidebb. Mire a nagyapja: Az ismert utat az hagyja el, aki nem tudja, hová akar megérkezni, vagy nem bánja, ha útközben elvész.

Nyitókép: MTI/Veres Nándor