Keressük az Istennel töltött időt! – Blanckenstein Miklós a Mandinernek

Pihentetőbbek azóta a húsvétjai, hogy nyugdíjba vonult?

Elmondom az idei nagypéntekemet. Reggel nyolctól gyóntatok itt, a Szent József-templomban. Utána rohanok be a ferencesekhez, ahol a Shalom közösség lelki napját tartom a fiataloknak, utána robogok vissza, mert háromtól itt van szertartás, részben gyóntatok is, utána virrasztás. Teszem ugyanúgy a dolgom reggeltől estig, mint korábban. Egyébként nem kell ahhoz húsvét, hogy ilyen mozgalmas napjaim legyenek, egy átlagos hétköznap is hasonló. Nem azért mentem nyugdíjba, hogy ne tegyek semmit, annyi a különbség, hogy nincsenek olyan kötelezettségeim, mint azelőtt, de ha kell, segítek mindenben Tóni atyának, az itteni plébánosnak.

Azt hallani innen-onnan, hogy a nagyhét kifejezetten megterheli a papokat.

Ez attól is függ, hogy a pap élete a húsvéton kívül mivel telik. Ha az ember nem kíméli magát, akkor normál ügymenetben is napi tíz-tizenkét órát talpon van, mert a gyóntatószékben ül, hittant oktat, misét celebrál, és még sorolhatnám. A nagyhét sokszor nyugisabb, mint egy évközi hétvége. 
De bármennyit változott az életem az évtizedek alatt, mindig ugyanazt a húsvétot ünnepeljük, még ha a külső körülmények folyton változnak is, és én sem mindig ugyanúgy élem meg belsőleg.

Idén hogyan éli meg?

Most a Miatyánkról elmélkedem sokat, igyekszem minél jobban kibontani és átélni, hogy azok a mondatok nem mantrák. A Miatyánkban valamit kérünk az Atyától, de miért azt kérjük? Milyen tartalom van a sorok mögött? Sokszor a gyakorló katholikoszok is csak elmondják az imát, de nem gondolnak bele, mit mondanak, nem állnak bele rendesen a kérésbe, amit az Atyához intéznek. Szóval idén ezzel foglalkozom, erről beszélek itt-ott, ahová meghívnak.

Európának mit mondhat az idei húsvét?

Értem a kérdését, de személyesen mindenkinek mást. Olyan kérdéseket kell feltennünk magunknak, hogy „én hol tartok az idei húsvétban?”, „ez a húsvét most mit mond nekem?”, „milyen lélekkel várom a Megváltó áldozatát és feltámadását?”.

Jól sejtem, szelíden arra terelget ezzel a válasszal, hogy ragadjuk meg az ünnepben rejlő lehetőséget, és kicsit engedjük el a közügyeket?

Ha Isten imádására gyűlünk össze, akkor azzal foglalkozzunk! Az ünnep után persze folytatódik az élet, nem lehet mindent örökké kizárni, de az ember azért mégis csak egyfelé tud figyelni, és jó, ha legalább az ünnepkor az az egy az Isten. Sokaknak éppen arra lenne szükségük, hogy elvonuljanak, de itt radikális elvonulásra gondolok. Nem véletlenül szoktuk azt mondani, hogy a szent három napot hagyd szabadon, hagyd meg a csöndben, engedd, hogy a lelkedre hasson, a liturgikus szövegekre koncentrálj. Ilyenkor háttérbe szorítunk hétköznapi dolgokat, cselekvés helyett figyelünk. Ezt nem fogjuk tudni megkerülni, idén húsvétkor nem lesz könnyű kizárni a külvilágot. Arra céloz, hogy egy héttel később lesz a parlamenti választás?

Arra. Mit tanácsol a lelkipásztor a nyájnak, hogyan készüljön fel erre?

Nincs csodamódszerem. Vegyék komolyan a húsvétot a hívek, de egyébként nem baj, ha ezen is gondolkoznak. Miért lenne baj? A mise után haza kell mennie a háziasszonynak is, hogy megfőzze az ebédet, azzal is foglalkozni kell, nem? Az persze butaság, ha az ember nem disztingvál, és a mise alatt is azon gondolkodik, hogy hova húzza az X-et, vagy bosszankodik a számára nem kedves politikusok miatt. Tehát szükség van némi fegyelmezettségre. Ha valakinek a politikai hírek veszélyeztetik a lelki nyugalmát, akkor zárja el a médiát.

A húsvét lehetőség is, hogy a közélettől kapott sebeink gyógyuljanak?

Érdemes optimistának lenni e tekintetben, de azért naivnak nem, hiszen alkatfüggő, hogy kire hogyan hathat az ünnep. Nem csodálnám, ha sok család ünnepi asztalánál az lenne a kimondott vagy kimondatlan szabály, hogy a politika tabutéma. Az viszont kétségtelen, hogy a vallás és annak ünnepei jó értékeket közvetíthetnek a politikával foglalkozóknak. Emlékszem, amikor lezajlott a rendszerváltozás, sok katolikus ment a környezetemből a nagypolitikába. Egy baráti társasággal tizenakárhányan létrehoztunk egy kis politikai klubot, amelyben azzal foglalkoztunk, hogy az üdvösségünk szempontjából milyen újfajta kihívások érnek minket a politika felől, és hogyan kell evangéliumi módon reagálni ezekre a helyzetekre. Sokat jelentett nekem papként, hogy közelről láthattam, miként élik meg a keresztény politikusok, hogy kemény parlamenti vitákban kell helytállniuk. 

Amikor harcolnom kell valakivel a parlamentben, részt kell vennem az adok-kapokban, ott könnyen háttérbe tud kerülni a szeretet parancsa, ha nem vigyázok. Meg kell találni azt a nyelvet, amelyet használva az ember jó szívvel tud a Jóistenre hagyatkozva segíteni. Egyik nagyapám a Horthy-korszakban kétszer is volt parlamenter, együtt éltünk vele a kitelepítések után, sokat mesélt arról, milyen volt találkozni a folyosón és köszönni annak az embernek, aki az ülésteremben az ellenfele volt. Nem volt egyszerű neki ezeket a helyzeteket feldolgozni. Ezek a vívódások persze meg is erősíthetik az embert abban, hogy keresse az Istennel töltött időt.

Látott ilyet?

Arról tudok, hogy egyidőben a képviselők a parlamenti ülések előtt rendszeresen tartottak imaalkalmakat.

Kérdés, hogy ilyenkor nem „átokzsoltárokat” mormoltak-e magukban az ellenfeleikre…

Amikor valaki politikusként beül egy imaalkalomra, az már egy döntés, hogy Istennel akar lenni, és nem az ellenfeleit átkozni. Persze legyünk reálisak, biztos van olyan is, aki csak azért megy el, mert ez a „módi”, meg az is előfordulhat, hogy valaki hisz, mégsem sikerül igazán elmélyülnie, mert éppen nincs olyan hangulatban. Sok függ tőlünk is, hogy beletesszük magunkat, vagy csak ott vagyunk.

Tényleg segíthet a vallásgyakorlás vagy – az aktualitásnál maradva – a húsvét megünneplése egy politikusnak, hogy elkerülje a szeretetlenség bűnét?

Önmagában a liturgián való részvétel nem, de ha az be van ágyazva egy valóban mély keresztény életszemléletbe, akkor ad belső muníciót a mindennapokhoz és különös megpróbáltatásokhoz is. Aki így szemléli a világot, tudja, mi az élet értelme. Aki pedig tudja, hogy Jézus feltámadt a halálból, és az örök életre hív meg minket, az a valódi helyi értékén tudja kezelni a politikát, a véges dolgokat, mulandó állapotokat, még az olyan, háború beárnyékolta helyzetet is, mint a mostani. S ez nemcsak a politikusokra igaz, hanem mindenki másra is. Erről eszembe jutott egy történet, amit szívesen megosztanék.

Hallgatom.

Regnumi kissrác voltam, amikor lecsukták az atyánkat, László Gábort. A hatvanas évek elején szokás volt papokat bebörtönözni politikai okokból. Amikor Pater – így becéztük – kijött a márianosztrai sittről, elmentünk vele néhányan a Pilisbe egy sátoros lelkigyakorlatra. Az egyik elmélkedés után egy társunk megkérdezte: „Pater, nem volt nehéz elviselni, hogy két és fél évig nem volt eucharisztia, nem tudtál misézni?” Azt válaszolta: „Dehogynem, de este, mikor elcsendesedett a zárka, lábbal a templom felé fordultam.” A templom ugyanis nem messze volt a zárkától, Pater tudta, hogy nagyjából tizenhárom méterre van tőle az eucharisztia. „Adoráltam. Nem én tettem oda a falakat” – mondta. „És mi nem hiányoztunk neked?” – kérdezte tőle egy másik regnumos srác. „Olyankor befordultam Pest felé, és imádkoztam értetek. Nem én tettem oda a falakat” – felelte Pater.

Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor nem is kell rendesen megünnepelnünk a húsvétot. Minden eszközt fel kell használnunk, ami rendelkezésünkre áll, László Gábor atya is ezt tette.

Mi van azokkal, akiknek minden eszköz megadatik, mégis tompán élik meg a böjtöt és a húsvétot? Gondolom, ettől még nem kell kétségbeesni.

Hát azért érdemes valamennyire elszomorodni ettől, mert abból következik a változtatás vágya.

Egy pap barátom mondta egyszer, hogy van az a fajta önmarcangoló szomorúság, ami még távolabbra löki az embert Istentől.

Igen, ez létező jelenség, amit okozhat az, hogy az illetőnek van valami bűne, amitől nem képes megválni. Ilyenkor a lelki vezetővel való beszélgetést ajánljuk. Előfordulhat pszichés probléma, amit orvos dolga lenne kezelni. Az is lehet, hogy csak el kellene kezdenie imádkozni; „mert eddig csak mímelted, drága barátom”. A Jóisten ilyenkor bizony piszkál bennünket, de vigyázzunk, mert a Sátán is! Utóbbi a rosszkedvet, az önsajnálatot táplálja, Isten viszont azt súgja: „Ébredj már fel, komám, ne csak önmagadat sajnáld!” Fel kell fognunk, hogy Krisztus húsvéti áldozatával és feltámadásával megváltott minket.

Mi a megváltás?

Maga az Isten és a vele való egység. Kívülről sokan hajlamosak erkölcsi programként tekinteni a kereszténységre. Erkölcsi tanítása is van, persze, de a kereszténység mélyén a személyes kapcsolódás rejlik Istennel. 

amely nem valami, hanem valaki. A hittanon szoktam tanító jelleggel feltenni a kérdést: „Gyerekek, mit fogunk csinálni a mennyországban egész nap?” Persze sok gyermeki válasz érkezik, például hogy nem kell majd iskolába menni. De nehogy azt higgye, hogy felnőttek nem szoktak hasonlókat mondani. A valódi kérdés persze nem az, hogy mi mit fogunk csinálni, hanem hogy ki van ott, ki vár ott ránk. A mennyországban a Szentháromság szeretetközösségébe lépünk be.

Gyakori kritika a kereszténységgel szemben, hogy ellopta, kisajátította a pogány szimbólumokat, kultikus formákat.

Mi meg erre azt mondjuk, hogy nem loptuk el, ugyanis nem kellett semmit ellopni, hanem egyszerűen beteljesítettük. Lehet, hogy valaki a napot ünnepli, megteheti, de az igazi nap Jézus Krisztus. Ettől még nem szűnik meg a nap-éj egyenlőség. A pogányságból egy fontos dolog hiányzik: a kinyilatkoztatás. Pogány kultuszt gyakorolni annyit jelent, mint nem elég messzire eljutni a világ értelmének befogadásában. Ezt nem számonkérően mondom, de fontos, hogy leszögezzük: nekünk nem az az élet értelme, mint a pogányoknak, és hisszük, hogy mélyebb igazság tárul fel előttünk. Az inkulturáció pedig arra szolgál, hogy azt a pogány szokást, szimbólumot, ami nem ellentétes a hitünkkel, a kereszténység beteljesítse. Egyébként ma inkább a fordítottja történik az inkulturációnak a szekularizáció folytán. A hagyományosan keresztény társadalmakban fölfeslett a keresztény szimbolika jelenléte. Sokan kezdenek „visszapogányosodni”, a szokásaik mögött nincs vallásos hit, csak homályos, inkább ösztönös, mint tudatos mozgatórugók. A kereszténység viszont tudatos döntés Krisztus mellett, és az abból adódó magatartás, cselekvés.

Mi lesz, ha kisebbségbe kerül Európában a kereszténység?

Megfigyelhető, hogy ahol kisebbségben vannak a keresztények, ott erősebben, tudatosabban tartják meg a hitüket és a szokásaikat. Magyarországon tevékenykednek néhányan Teréz anya indiai nővérei közül. Egyszer megkérdeztem az egyiket, hogyan tudtak odahaza keresztények maradni, azt válaszolta, épp a kisebbségi sors adott nekik sok erőt, hiszen ragaszkodniuk kellett a hitükhöz, az tartotta meg őket.

Nem aggódott, mikor igent mondott erre az interjúra? Tapasztaltuk, hogy a kampány miatt a korábbiaknál is több támadás éri az egyházat, egyes papok még a húsvéti interjúktól is ódzkodnak, nehogy rájuk süssék, hogy pártpolitizálnak.

Én már egy nyugdíjas vénember vagyok, minek aggodalmaskodjak? Különben is el tudom dönteni felelősen, mi az evangelizáció – ami a papi szolgálat része – és a politikai kampányolás közötti különbség.

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád