A csíki látkép jellegzetes, önmagát sokféleképpen, apró eltérésekkel meg-megismétlő vidéket mutat. A hol távolabbi, hol közelebbi hegyek kulisszái előtt kopár dombok húzódnak, azok előtt pedig a hosszan kanyargó völgyekben fehér falú, tornyos templomok köré rendeződnek a falvak – amelyek mintha láncra lennének felfűzve a völgyön végighúzódó országúton.
Csíkszentdomokos, a Márton Áron-kultusz központja, Csíkkarcfalva a középkori vártemplomával, Gyergyószárhegy az ősi várkastéllyal, a Gyilkos-tó és a Békás-szoros vadromantikus vidéke, aztán fönt a keleti hegyekben, mindentől távol Gyimes kies falvai az ezeréves határon, odalent, az Olt mély völgyében pedig Tusnádfürdő, mellette a Szent Anna-tóval – minden Erdély-kedvelő magyar legemlékezetesebb kirándulóhelyei Székelyföldön.
„A csíki ember ahány, annyiféle. A csíki néplélek pedig a fenyvesnek, a napsütötte havasi legelő illatának s a metsző, velőkig ható száraz csíki fagynak csodálatos keveréke. A fenyves áhitatos zúgása nevelte Istenhivésre s a havasok napsütéses világa tükröződik vissza mókás kedélyében, művészi ízlésében; a száraz, csontot hasogató hidegnek, a Hargita havat porozó szelének köszönheti végül szívós ellenálló-képességét az idők viharaival szemben, amihez az anyagi javakban oly mostoha természet jó adag leleményességet is adott neki”
– írták 1938-ban a Turisták Lapjában, s a romantikus túlzások ez esetben mintha nem is esnének olyan távol a valóságtól.
Csíksomlyó pedig nemcsak Székelyföld vagy Erdély, hanem az egész magyar kultúra és történelem egyik legmegejtőbb, szimbolikus helyszíne. „Zarándokolni azt jelenti, hogy mint nép hazatérünk. Egy nép, amelynek gazdagsága a számtalan arc, kultúra, nyelv és hagyomány” – mondta Ferenc pápa 2019-ben Csíksomlyón. Ahol – jó esetben napsütésben – évről évre megtisztulnak lelkiekben, szellemiekben az ott járók – de talán még a közvetítést nézők is.