A 2/3 és a köztársasági elnök menesztése

„A 2/3 és a köztársasági elnök menesztése

Az előző posztban arról írtam, hogy a rendszerváltás első 36 évében a 2/3-os szabálynak két értelmezésével találkozhattunk. Húsz éven keresztül, 1990 és 2010 között a 2/3-os szabályt úgy értelmeztük, hogy az Alkotmány azokat a kérdéseket rendeli minősített többséggel eldönteni, ahol szükségesnek látja, hogy az adott törvény megalkotását, vagy a közjogi tisztség betöltését a kormánypárti többségnél nagyobb többséggel döntse el a törvényhozó. Ezekben a kérdésekben a 2/3-os szabály konszenzus kényszert írt elő. A rendszerváltást követő öt választáson egyszer sem ért el a győztes 2/3-os többséget (az 1994-ben az MSZP megszerezte a mandátumok abszolút többségét, de minősített többséget nem).

2010 óta valamennyi választáson minősített többséget szerzett a győztes és az elmúlt 16 évben a Fidesz a 2/3-os többséget szupertöbbségként, rendkívüli választói felhatalmazásként értelmezte és ennek megfelelően a 2/3-os döntéseket az ellenzékkel való konszenzus keresés nélkül döntötte el. A 2026-os választás után kérdéses, hogy az új többség hogyan értelmezi a 2/3-os felhatalmazást. Az elmúlt napokban elhangzott nyilatkozatokból mindkét értelmezés lehetősége nyitva maradt.

A közjogi tisztségek és a 2/3.

A közjogi tisztségviselők távozásának/elmozdításának ígérete arra utal, hogy az új többség nem kíván visszatérni a 2010 előtti értelmezéshez, hanem továbbra is a Fidesz által bevezetett értelemzést tartja irányadónak. Teszi ezt annak ellenére, hogy megdőlt a »militáns demokrácia« melletti azon érv, hogy a »Fidesz olyan diktatórikus/autokratikus hatalmat hozott létre, hogy demokratikus úton leválthatatlanná vált«. Szögezzük le, a Fideszt demokratikus úton jogállami keretek között le lehetett váltani. A jogállam meggyengült elemeit pedig demokratikus, jogállami úton is meg lehet erősíteni, sőt valójában csak így érdemes megerősíteni.

A közjogi tisztségviselők esetén jogi értelemben különbség van azok között, akik az elmúlt 16 évben úgy nyerték el tisztségüket, hogy jelölésük, és megválasztásuk a 2010 előtt is érvényes szabályok szerint zajlott, és azok között, akik esetében a Fidesz többség szakított a 2010 előtti szabályokkal, és akár a jelölés, akár a megválasztás folyamatában olyan új szabályokat hozott létre, amelyek a jogállami garanciákat gyengítő megoldást eredményeztek. Ezen utóbbi körbe tartozik az Alkotmánybíróság elnöke, és tagjai, a Kúria elnöke, az Országos Bírósági Hivatal elnöke. A jelenleg ezen pozíciókat betöltő személyek jelölésének, és megválasztásának módja joggal kifogásolható. (Amennyiben van érdeklődés egy későbbi posztban szívesen írok erről). A legfőbb ügyész megválasztásának problémájáról 2016-ban egy részletesebb tanulmányt írtam Jakab András és Gajduschek György által szerkesztett »A magyar jogrendszer állapota« című kötetben (https://jog.tk.hu/.../A_magyar_jogrendszer_aapota_2016.pdf )

A köztársasági elnök »alkalmatlanságának« kérdése

Ez a poszt nem arról szól, hogy szeretjük-e Sulyok Tamást, egyetértünk-e vele, vagy jónak tartjuk-e azt ahogyan ellátja a feladtát, az alábbiakban csak arra keresek választ, hogy vannak-e alkotmányos, közjogi, jogállami érvek és lehetőségek az eltávolítására, abban az esetben, ha nem mond le.

A köztársasági elnök jelölésének és megválasztásának módját a 2011-ig hatályos Alkotmány és a 2012. január 1. óta hatályos Alaptörvény gyakorlatilag azonosan szabályozza. Az Alaptörvény nem változtatott érdemben az elnök jogállásán és az elnök feladatain sem. Az Alaptörvény szerint is megmaradt a parlamentáris demokrácia, amelyben az egykamarás országgyűlés valamennyi képviselő többségével választja meg a miniszterelnököt, aki a végrehajtó hatalom feje. A miniszterelnök felelős az országgyűlésnek, ott kérdezhető és interpellálható, és akit a képviselők többsége az új miniszterelnök személyének megjelölésével el is mozdíthat (konstruktív bizalmatlansági indítvány).

Az Alaptörvény, az Alkotmánnyal szó szerint azonos megfogalmazással kimondja a 9 cikk (1) bekezdésében »Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.« A nemzet egységének kifejezése nem azt jelenti, hogy a köztársasági elnökkel mindenki, mindig egyetért. Valamennyi eddig hivatalban lévő elnököt érték vádak és kritikák is, és mindegyikükre igaz volt, hogy a választók kisebb vagy nagyobb csoportja úgy ítélte meg, hogy az elnök nem »fejezi ki a nemzet egységét«. Az elnök pozíciója ebben a rendszerben inkább szimbolikus, nem rendelkezik végrehajtó hatalommal, az eseményeket, az ország sorsát befolyásoló érdemi döntéseket gyakorlatilag nem hozhat. Törvényt ugyan kezdeményezhet, de nem tudja elérni, hogy az általa kezdeményezett törvényt az országgyűlés többsége elfogadja. A Fidesz az Alaptörvény megalkotásakor nem változtatott az elnök jelölésének, és megválasztásának szabályain, és az elnök mandátumának megszűnésére vonatkozó szabályokon sem.

Az elnök megbízatása mindkét szabály szerint azonos módon szűnhet meg: a megbízatási idő lejártával, halálával, feladatának ellátására való kilencven napon túl tartó képtelenséggel (tehát súlyos betegség, vagy sérülés esetén), a megválasztáshoz szükséges feltételek már nem állnak fenn, összeférhetetlenség kimondásával, lemondással vagy hivatalától való megfosztással. Az Alkotmány és az Alaptörvény hivataltól való megfosztás ügyében a döntést nem bízza az országgyűlésre. A megfosztás feltétele, hogy az elnök az Alaptörvényt vagy tisztsége gyakorlásával összefüggésben valamely törvényt szándékosan megsértsen, illetve a szándékos bűncselekményt kövessen el. A megfosztási eljárást a képviselők 1/5-e kezdeményezheti, és képviselők 2/3 dönthet úgy, hogy a megfosztás kimondását kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál.

Az Alaptörvény az Alkotmánnyal egyező módon, és a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az elnök hivatalától megfosztásának kérdését kiveszi a törvényhozás kezéből. Ennek az az oka, hogy ha az országgyűlés dönthetne az elnök menesztéséről, akkor az elnök nem tudná ellátni alapvető feladatát, az államszervezet demokratikus működése feletti őrködést. A parlamentáris demokratikus jogállamok szabályozása azért veszi ki ezt a döntést a törvényhozás kezéből, mert ellenkező esetben az elnök a törvényhozás »bábjává« válik, ha túl sokszor lép fel úgy, hogy az a kormánytöbbség érdekeit sérti, akkor egyszerűen megfosztják hivatalától, ha túl kevésszer, akkor az új parlamenti többség lép fel ellene.

Az Alaptörvény abban sem tér el a nemzetközi gyakorlattól, hogy nem a mindenkori többség véleményétől teszi függővé az elmozdítást, hanem jogilag pontosan meghatározott esetekben az országgyűlés által készített részletesen megindokolt indítvány alapján engedi meg az alkotmánybíróságnak is, hogy kimondja a hivataltól való megfosztást. Az eljárásban kétséget kizáróan bizonyítani kell, hogy az elnök szándékosan sértette meg az Alaptörvény valamely rendelkezését, vagy tisztsége gyakorlásával összefüggésben szándékosan sértett törvényt, vagy szándékos bűncselekményt követett el.

Amennyiben ezen körülmények valamelyike fennáll akkor a most megalakuló Országgyűlésben a képviselők kezdeményezhetik a megfosztási eljárást és az Alkotmánybíróság megfoszthatja az elnököt a hivatalától. Ha az Alaptörvényben meghatározott okok nem állnak fenn, akkor bármilyen jogalkotási trükkel való elmozdítás a jogállam egyik alappillérét a jogbiztonságot ássa alá.

Sulyok Tamás elmozdításának indokaként az hangzott el, hogy »alkalmatlan« feladata ellátására, illetve az, hogy a korábbi kormány »bábja« volt. Az elnök »leváltása«, vagy »menesztése« példa nélküli rendkívüli esemény, ezért nagyon világos, normatív, jogilag pontosan körül határolt indokok alapján lehet ezt megtenni, hiszen a döntés precedenst teremt, ahogyan most menesztik az elnököt, ugyanúgy meneszthetik az utódját is. Személyre szabott, egyszer használatos megoldás mellett nem lehet alkotmányos érveket felhozni.

Kérdés, hogy mit értenek a kezdeményezők »alkalmatlanság« alatt? Sem az Alkotmány, sem az Alaptörvény, sem az elnök jogállását szabályozó törvény nem használja az alkalmas/alkalmatlan jogi fogalmat. Márpedig jogállamban alapvető követelmény, hogy egy súlyos jogkövetkezménnyel, hivatalvesztéssel járó kötelezettség kapcsán pontosan meg legyen határozva, hogy az alkalmatlanság alatt mit ért a jogalkotó.

Sulyok Tamást a 2012 előtti Alkotmány alapján ugyanúgy választhatták volna meg, mint ahogyan az Alaptörvény alapján megválasztották. Megválasztása során a Fidesz nem tett semmi olyat, ami a 2/3-os többséggel való visszaélésnek minősülne. A rendszárváltás óta kilenc elnökválasztás zajlott (ebből kétszer újraválasztás) gyakorlatilag csak Göncz Árpád 1990-es megválasztása történ konszenzussal (a kormányzó MDF és az ellenzéki SZDSZ közötti megállapodás eredményeként). 1995-ben Göncz Árpád második megválasztásakor az ellenzéki pártok Mádl Ferenc személyében ellenjelöltet állítottak, így a második ciklusban Göncz elnök úr csak az akkori kormánypártok (az MSZP és az SZDSZ) támogatásával töltötte be hivatalát. 2000 augusztusában a Fidesz által jelölt Mádl Ferencet, az akkori kormánypártok választották meg a harmadik fordulóban, mert az első két fordulóban nem kapta meg a szükséges 2/3-os többséget. Sólyom Lászlót 2005-ben az ellenzék jelölte és néhány kormánypárti átszavazással sikerült Szili Katalinnal szemben elnyerni a tisztségét ugyancsak konszenzus nélkül. Ezt követően gyakorlatilag »ellenzéki elnökként« tevékenykedett.
Mindhárom említett elnököt a miniszterelnök jelölt pozitív példaként említette, teljes joggal. Tevékenységük mégis nagyon különböző volt. Göncz Árpád az első ciklusának első négy évében aktív »ellensúlya« volt a kormányzásnak, de az MSZP, SZDSZ kormányzás alatt ezt a szerepét nem ugyanilyen aktivitással töltötte be, ráadásul az első ciklusban volt olyan döntése, a hadsereg főparancsnoki jogkörrel kapcsolatban, amelyet a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánított. 1998-ban a kormányra került Fidesz az elnökkel szembeni éles jobboldali kritikák ellenére nem kezdeményezte Göncz Árpád menesztését, és hivatali idejének 2000-es lejártáig együtt is tudott működni a nem általa választott elnökkel.
2002 és 2005 között a baloldali kormányok szintén együtt tudtak működni Mádl Ferenccel, aki öt év alatt hat törvényt küldött vissza az országgyűlésnek, és 13-at küldött az Alkotmánybíróságnak aláírás előtt. (Sulyok Tamás egy év alatt három törvényt küldött vissza az országgyűlésnek, és egyet sem küldött az Alkotmánybíróságnak, mindezt a rendkívüli jogrend alatt, aminek következtében rengeteg olyan ügy amelynek normál esetben az az eldöntése az országgyűlés feladata lenne, nem is került a parlament el.)

Döntő kérdés, hogy az új többség mit vár a köztársasági elnöktől? Azt, hogy a választáson győztes többség akaratát teljesítse, vagy azt, hogy a többség akaratával szemben az ellenzéki álláspontot képviselje, és akadályozza a megválasztott többség akaratának érvényesülését?  Mi ez, ha nem a 22-es csapdáját a mindenkori elnök számára?

Akik azt állítják, hogy ezeket a problémákat a közvetlen elnökválasztás megoldja azok nézzék meg azokat az országokat, ahol pátok által támogatott és finanszírozott jelöltek késhegyre menő küzdelmet folytatnak, aminek vannak nyertesei és vannak vesztesei. A vesztes jelölt szavazói nem úgy tekintenek a legyőzőjükre, mint »a nemzeti egység kifejezője«, hanem úgy, mint egy a következő választáson legyőzendő ellenfélre vagy ellenségre (ld. USA, Brazília, Argentína, Franciaország, vagy akár Lengyelország). Ettől még lehet előnye a közvetlen elnökválasztásnak, ha Magyarország áttér az elnöki vagy a félelnöki rendszerre, de ez egy más történet.

Megfontolásra ajánlom Forsthoffer Ágnesnek az Országgyűlés leendő új elnökének szavait: »A vita közös gondolkodást jelentsen és ne háborút. A szabályok, normák betartásában erőt lássunk és ne korlátokat.« Úgy legyen!”

Nyitókép: Bodnár Boglárka / MTI

***