A szenvedélybetegség nem csupán egyéni tragédia, hanem családi tapasztalat, amelynek lenyomata generációkon átível.
„A Debreceni Egyetem kutatóinak »Szenvedélybeteg családban felnőtt gyermekek veszteségélményei« című tanulmánya 78 érintett vallomását elemezte, feltárva, miként élnek tovább a függőség érzelmi és kapcsolati következményei azokban, akik gyermekként ilyen közegben kellett, hogy felnőjenek. Egy résztvevő így fogalmazott: »A gyerekkorom leginkább a félelemre és a várakozásra emlékeztet«. A kutatás rámutat: a szenvedélybeteg szülő mellett felnövő gyerek nemcsak a szülőt veszti el, hanem a biztonság, a megbízhatóság és az érzelmi stabilitás alapmintáit is.
A tanulmány központi fogalma a rétegzett veszteség: ezek a gyerekek nem egyszer, hanem újra és újra gyászolnak. »Ott volt, de nem volt ott. Inkább az ital volt a társasága, nem én« – fogalmazott egy válaszadó (akinek története tanulmány a 12. oldalán olvasható). Ez az élmény sok esetben vezet az ún. fantáziaszülő kialakulásához – a józan, szeretetteljes szülő képéhez, akit valójában a gyermek már nem ismerhet meg. A gyász így nem egyetlen esemény, hanem folyamatos állapottá válik. A kutatók szerint ez a »krónikus gyász« idővel beépül a személyiségbe, és felnőttkorban is meghatározhatja a kapcsolódási mintákat.
A szenvedélybeteg családokban felnövő gyermekek gyakran »idő előtt felnőnek«: „Már nyolcévesen én intéztem otthon mindent” – írja egyikük (14. oldal). A parentifikáció – vagyis amikor a gyermek idejekorán szülői szerepet, plusz felelősséget kényszerül vállalni – rövid távon a túlélést szolgálja, de hosszú távon súlyos érzelmi ára van. A gyerek így megtanul gondoskodni másokról, miközben saját szükségletei háttérbe szorulnak. A szenvedélybetegség így nemcsak a függőt érinti, hanem „szerepcserére” kényszeríti a családot, amelyben a gyerek gyakran válik csendes megmentővé, érzelmi stabilizátorrá.
A pszichoaktív szerekhez kötődő családi dinamika nemcsak viselkedési mintákat, hanem érzelmi logikákat is továbbörökít. Sok válaszadó számolt be arról, hogy felnőttként is küzd a szorongással, a bűntudattal vagy a kapcsolati függéssel. »Mindig azt éreztem, hogy valami baj van velem. Néha azt is, hogy én tehetek róla« (16. oldal). A kutatás szerint ez a belső önhibáztatás a szenvedélybeteg családok »láthatatlan öröksége«: a gyerek úgy internalizálja a káoszt, hogy maga is részévé válik a függőségi narratívának. Ezzel párhuzamosan nő annak esélye, hogy később ő maga is pszichoaktív szerekhez nyúljon – a fájdalom és kontrollvesztés ismerős mintázataként.
Fontos azonban hangsúlyozni: a szenvedélybeteg szülőkkel felnövők nem csupán áldozatok, hanem gyakran rendkívül erős megküzdési képességekkel rendelkező felnőttek lesznek. A gyógyulás kulcsa azonban szinte mindig a felismerés: »Amikor megértettem, hogy nem én vagyok a hibás, elkezdtem gyógyulni« (a válaszadó története a tanulmány 19. oldalán olvasható). A feldolgozás lehetősége gyakran önismereti, terápiás vagy közösségi folyamatban történik meg. A tanulmány rámutat, hogy a gyermekkori veszteségek feldolgozása nemcsak pszichológiai, hanem prevenciós kérdés is – hiszen a feldolgozatlan trauma növeli a későbbi szerhasználat, függőség vagy kapcsolati zavarok kockázatát.
A pszichoaktív szer tehát nemcsak a függőt köti magához, hanem megbontja a kapcsolódás nyelvét is, amelyben a gyermek tanulná az érzelmi biztonságot. A szenvedélybeteg család gyermeke számára a szeretet és a félelem összekapcsolódik, a bizalom feltételekhez kötődik, és a kontroll a túlélés eszközévé válik. Innen nézve a függőség nem egyéni döntés, hanem kollektív történet: a hiány öröklődik, amíg valaki meg nem tanul másképp kapcsolódni.
A szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekek történetei tehát többé-kevésbé ugyanazt az üzenetet hordozzák: a hiány is tanít. Tanít ébernek lenni, alkalmazkodni, küzdeni – de hatásuk csak akkor gyógyít, ha tudatosul. A Debreceni Egyetem kutatása arra emlékeztet, hogy a függőség még nem zárul le azzal, ha a szer eltűnik a házból: a hatása tovább él a kapcsolatokban, a mintákban, a belső monológokban. A kérdés csak az, felismerjük-e időben, hogy a hiány öröksége is feldolgozható. Mert a szenvedély igazi ellentéte nem a józanság – hanem a valódi emberi kapcsolódás.”
Fotó: ANGELA WEISS / AFP
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
A zéró tolerancia szemlélete ezért nem morális szigor, hanem kockázatkezelés.
Kutatások szerint a szerhasználat sokszor nem élvezetkeresés vagy deviancia, hanem válasz a belső ürességre.
A stressz olyan „kaput” nyit a függőség felé, amelyet csak megelőzéssel és valódi alternatívákkal lehet bezárni.
A droghasználat csapdája abban rejlik, hogy a rövid távú öröm hosszú távú, mély neurológiai kötődést és függőséget hoz létre.
Ez, hogy valaki méltó-e valamire, nyugtalanító kérdés. Mintha egyre inkább valamiféle kollektív méltatlanságot látnék, mintha egyre kevésbé érdemelnénk meg, hogy részt vehetünk a létezésben. Győrffy Ákos írása.
Ha ezt meglépik, nincs visszaút.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
