„Örökölt hiány” – Milyen hatással van egy gyermekre, ha szenvedélybeteg családban nő fel?

„A Debreceni Egyetem kutatóinak »Szenvedélybeteg családban felnőtt gyermekek veszteségélményei« című tanulmánya 78 érintett vallomását elemezte, feltárva, miként élnek tovább a függőség érzelmi és kapcsolati következményei azokban, akik gyermekként ilyen közegben kellett, hogy felnőjenek. Egy résztvevő így fogalmazott: »A gyerekkorom leginkább a félelemre és a várakozásra emlékeztet«. A kutatás rámutat: a szenvedélybeteg szülő mellett felnövő gyerek nemcsak a szülőt veszti el, hanem a biztonság, a megbízhatóság és az érzelmi stabilitás alapmintáit is.

A tanulmány központi fogalma a rétegzett veszteség: ezek a gyerekek nem egyszer, hanem újra és újra gyászolnak. »Ott volt, de nem volt ott. Inkább az ital volt a társasága, nem én« – fogalmazott egy válaszadó (akinek története tanulmány a 12. oldalán olvasható). Ez az élmény sok esetben vezet az ún. fantáziaszülő kialakulásához – a józan, szeretetteljes szülő képéhez, akit valójában a gyermek már nem ismerhet meg. A gyász így nem egyetlen esemény, hanem folyamatos állapottá válik. A kutatók szerint ez a »krónikus gyász« idővel beépül a személyiségbe, és felnőttkorban is meghatározhatja a kapcsolódási mintákat.

A szenvedélybeteg családokban felnövő gyermekek gyakran »idő előtt felnőnek«: „Már nyolcévesen én intéztem otthon mindent” – írja egyikük (14. oldal). A parentifikáció – vagyis amikor a gyermek idejekorán szülői szerepet, plusz felelősséget kényszerül vállalni – rövid távon a túlélést szolgálja, de hosszú távon súlyos érzelmi ára van. A gyerek így megtanul gondoskodni másokról, miközben saját szükségletei háttérbe szorulnak. A szenvedélybetegség így nemcsak a függőt érinti, hanem „szerepcserére” kényszeríti a családot, amelyben a gyerek gyakran válik csendes megmentővé, érzelmi stabilizátorrá.

A pszichoaktív szerekhez kötődő családi dinamika nemcsak viselkedési mintákat, hanem érzelmi logikákat is továbbörökít. Sok válaszadó számolt be arról, hogy felnőttként is küzd a szorongással, a bűntudattal vagy a kapcsolati függéssel. »Mindig azt éreztem, hogy valami baj van velem. Néha azt is, hogy én tehetek róla« (16. oldal). A kutatás szerint ez a belső önhibáztatás a szenvedélybeteg családok »láthatatlan öröksége«: a gyerek úgy internalizálja a káoszt, hogy maga is részévé válik a függőségi narratívának. Ezzel párhuzamosan nő annak esélye, hogy később ő maga is pszichoaktív szerekhez nyúljon – a fájdalom és kontrollvesztés ismerős mintázataként.

Fontos azonban hangsúlyozni: a szenvedélybeteg szülőkkel felnövők nem csupán áldozatok, hanem gyakran rendkívül erős megküzdési képességekkel rendelkező felnőttek lesznek. A gyógyulás kulcsa azonban szinte mindig a felismerés: »Amikor megértettem, hogy nem én vagyok a hibás, elkezdtem gyógyulni« (a válaszadó története a tanulmány 19. oldalán olvasható). A feldolgozás lehetősége gyakran önismereti, terápiás vagy közösségi folyamatban történik meg. A tanulmány rámutat, hogy a gyermekkori veszteségek feldolgozása nemcsak pszichológiai, hanem prevenciós kérdés is – hiszen a feldolgozatlan trauma növeli a későbbi szerhasználat, függőség vagy kapcsolati zavarok kockázatát.

A pszichoaktív szer tehát nemcsak a függőt köti magához, hanem megbontja a kapcsolódás nyelvét is, amelyben a gyermek tanulná az érzelmi biztonságot. A szenvedélybeteg család gyermeke számára a szeretet és a félelem összekapcsolódik, a bizalom feltételekhez kötődik, és a kontroll a túlélés eszközévé válik. Innen nézve a függőség nem egyéni döntés, hanem kollektív történet: a hiány öröklődik, amíg valaki meg nem tanul másképp kapcsolódni.

A szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekek történetei tehát többé-kevésbé ugyanazt az üzenetet hordozzák: a hiány is tanít. Tanít ébernek lenni, alkalmazkodni, küzdeni – de hatásuk csak akkor gyógyít, ha tudatosul. A Debreceni Egyetem kutatása arra emlékeztet, hogy a függőség még nem zárul le azzal, ha a szer eltűnik a házból: a hatása tovább él a kapcsolatokban, a mintákban, a belső monológokban. A kérdés csak az, felismerjük-e időben, hogy a hiány öröksége is feldolgozható. Mert a szenvedély igazi ellentéte nem a józanság – hanem a valódi emberi kapcsolódás.”

Fotó: ANGELA WEISS / AFP