Egzisztenciális üresség és szerhasználat: miért nem válasz a drog a jelentés-hiányra

„A drog- és alkoholfogyasztásról szóló közbeszéd gyakran két véglet között ingadozik: a morális pánik és a relativizáló normalizálás között. Ritkábban kerül szóba az a kérdés, hogy miért válik egyáltalán vonzóvá a szerhasználat, különösen fiatalok és fiatal felnőttek körében. A pszichológiai és szociálpszichológiai kutatások egyre következetesebben mutatnak rá arra, hogy a szerhasználat nem csupán deviancia vagy élvezetkeresés, hanem gyakran válasz egy mélyebb egzisztenciális hiányállapotra. A kortárs addiktológiai szakirodalom is hangsúlyozza, hogy a szerhasználat sok esetben nem elsődleges cél, hanem egy belső hiányállapot »kezelésének« kísérlete, amely izolációval, kapcsolati elszakadással és identitásbeli bizonytalansággal jár együtt. A jelentés, életcél és belső orientáció hiánya olyan mentális környezetet teremt, amelyben a drogok rövid távú »megoldásként« jelenhetnek meg. Ez az elemzés egy kétrészes sorozat első része, amely azt vizsgálja, milyen összefüggést mutat a jelentésnélküliség és a szerhasználat a tudományos kutatások alapján. A második részben arra keressük majd a választ, milyen valódi alternatívák léteznek erre az egzisztenciális hiányra.

A Viktor Frankl nevével népszerűvé vált egzisztenciális pszichológia egyik klasszikus felismerése, hogy az ember nem pusztán örömre vagy a fájdalom elkerülésére törekszik, hanem jelentésadásra is. Amikor ez a jelentésélmény tartósan hiányzik, úgynevezett egzisztenciális üresség alakulhat ki. A kutatások szerint ez az állapot nem csupán rossz közérzetet jelent, hanem konkrét kockázati tényező is bizonyos viselkedésformák – köztük a szerhasználat – szempontjából. A klinikai tapasztalatokra építő addiktológiai megközelítések ezt az állapotot gyakran »elszakadásként« írják le: elszakadás az önmagunkkal való kapcsolattól, az érzelmektől és más emberektől, amely állapotban a szerhasználat átmeneti kapcsolatpótlékként működik. A jelentés nélküli élet nem feltétlenül drámai krízis, gyakran inkább csendes apátia, belső üresség és motiváció-vesztés formájában jelenik meg. Ebben az állapotban a rövid távú intenzív élmények – például pszichoaktív szerek hatásai – különösen vonzóvá válhatnak. Nem azért, mert »jók«, hanem mert valamit végre érezni lehet általuk. Ez a felismerés átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy milyen mechanizmuson keresztül válik a jelentéshiány konkrét szerhasználati kockázattá.

Egy 2017-es, fiatal felnőttek körében végzett empirikus kutatás szerint a jelentés hiánya és a szerhasználat közötti kapcsolatot nagyrészt az unalom közvetíti. Az eredmények azt mutatják, hogy azok, akik alacsony szinten élik meg életük értelmességét, nagyobb mértékű krónikus unalomról számolnak be, és ez az unalom szignifikánsan együtt jár a szerhasználattal. Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem »ráérésről« van szó, hanem egy belső stimuláció-hiányos állapotról. A Brooks–McHenry-féle modell szerint ez az állapot gyakran együtt jár strukturálatlansággal és fejlődési elakadásokkal: a kliens életéből hiányzik a ritmus, a felelősség és a célorientált cselekvés, ami növeli a visszaesés és az ismételt használat kockázatát. Az unalom ebben az értelemben nem lustaságot, hanem pszichológiai feszültséget jelent. A szerhasználat pedig nem megoldja ezt, csupán ideiglenesen elfedi, miközben hosszabb távon tovább roncsolja az önszabályozást és az életvezetési struktúrákat. Innen adódik a kérdés: vajon minden »jelentéskeresés« veszélyes állapot-e ebből a szempontból?

Egy, a témában meghatározó kutatás fontos – és a közbeszédben ritkán hangsúlyozott – eredménye, hogy a jelentés keresése önmagában nem növeli a szerhasználat esélyét. Azok, akik aktívan keresik életük értelmét, de még nem találták meg, nem mutattak magasabb droghasználati kockázatot. Ez összhangban áll az addiktológiai szakirodalom azon megállapításával, hogy a változás előfeltétele nem a »kész válasz«, hanem az orientáció és az elköteleződés megjelenése, még akkor is, ha az irány kezdetben bizonytalan. A veszély ott jelenik meg, ahol sem megélt jelentés, sem aktív keresés nincs jelen. Ez az állapot a sodródásé, amelyben az egyén nem lát maga előtt értelmes irányt, és nem is rendelkezik belső erőforrásokkal annak kialakításához. Ebben az értelemben a drog nem lázadás, hanem pótlék: egy mesterséges, gyorsan hozzáférhető »értelem- és élményszimulátor«.

A tudományos eredmények azonban nem gyengítik, sokkal inkább megalapozzák a zéró tolerancia álláspontját. Nem azért, mert a drog »erkölcstelen«, hanem mert hamis megoldást kínál valós egzisztenciális problémákra. A kortárs addiktológia egyértelműen figyelmeztet arra, hogy a szerhasználat normalizálása megerősíti azt az illúziót, hogy kémiai eszközökkel tartós pszichológiai és egzisztenciális hiányok kezelhetők, miközben a használat hosszú távon tovább mélyíti az elszigeteltséget és a belső dezintegrációt. A szerhasználat normalizálása ebben a keretben nem empátia, hanem félrevezetés. Azt sugallja, hogy kémiai úton kezelhető egy olyan hiány, amely valójában életvezetési, közösségi és értelmi természetű. A zéró tolerancia így nem pusztán tiltás, hanem annak kimondása, hogy nem fogadjuk el a szert, mint megküzdési eszközt. Ha a drog nem jelent választható opciót, akkor kénytelenek vagyunk szembenézni azzal a kérdéssel, hogy mi töltheti be helyette ezt a funkciót.

Ez a kérdés vezet át a sorozat második részéhez. A sorozat második részében azt vizsgáljuk majd meg, milyen valódi, nem kémiai alternatívák léteznek az egzisztenciális üresség kezelésére, a közösségi kapcsolódás, a strukturált felelősségek, célorientált tevékenységek, spiritualitás és belső fejlődés – mindazok az elemek, amelyeket a felépülés-orientált addiktológia a tartós változás alap feltételeiként ír le.”

Nyitókép: Robyn Beck / AFP