Senkit se tévesszen meg Pottyondy Edina nőies bája vagy Hadházy Ákos lyukas zoknija

1978 szeptembere szomorúan indult. A gimnáziumi tanévnyitón el-elcsuklott az igazgató úr hangja, el is pityeredett, mivel nem sokkal előbb került elő a 61 éves, kereszténydemokrata Aldo Moro holtteste egy kocsi csomagtartójából. Amikor az ötszörös olasz miniszterelnök Magyarországon járt, ellátogatott az iskolánkba is, és az igazgató úr személyes veszteségként élte meg a terrort. Moro öt testőrét ugyanis megölte a Vörös Brigádok nevű balos terrorszervezet, őt magát elrabolta, majd ötvenöt nap fogság után kivégezte, ami valamiféle üzenet volt Moro családjának és a világnak.

Igazság szerint nem értettem ott, hogy a fejlett szocialista társadalmat építő, kommunista iskolaigazgatót mit izgatja, hogy irtja egymást az ellenség. Nem tudtam, hogy az ideológia, politika és tudomány felett van valami, ami az embert részvéttel tölti el; ha az élet értelmetlen pusztítását látja. 

A hetvenes éveket óloméveknek nevezik az olaszok. Ami egyszerre idézi fel a nehéz, mérgező fém súlyát, sötétszürke színét, és utal a lőfegyverek sajátosságára. A történetet érdemes 1968-tól indítani. Ez volt az az év, amikor bizonyossággá vált a baloldal számára is, hogy hiába képes mozgósítani a maga oldalán az ifjúságot világszerte, nem tud vele mit kezdeni, mert nincs jövőképe. Fogalma sincs, hogy hogyan rendezze be a szép, új világot, s miképp szervezze meg az emberi együttélést és gazdálkodást kapitalizmus, jogállam és demokrácia nélkül. 

más kérdés, hogy mit mond erről a Hair című film, s napjainkban mit értenek meg ebből a szarkofágban élők. Marx óta ugyanis tényleg úgy tartották (hitték), hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség társadalmában nem lesznek ellentmondások, ellentétek, feszültség és elidegenedés, hisz mindenki a szükségletei szerint részesül a javakból. Nem lesz osztálytagozódás, kizárólag boldognak kell lenni. Épp csak az ember veleszületett vagy tanult tulajdonságairól nem vettek tudomást a látomásos hívők. Az egyik ember irányításra születik, a másik csendes magányra vágyik. Az egyik a zsíros kenyeret szereti paprikaszórattal és nő, a másik a sört és férfi, aki ráadásul időnként agresszív lesz a szesztől, mert fél a közelgő haláltól. Nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a baloldal mért mindig vérben és diktatúrában gondolkodik. 

Legutóbb Jánosi Gergő önkormányzati képviselő úr járt ennek mezsgyéjén aratni. Miután levette a Charlie Kirk halálát ünneplő igényes posztját, azzal rukkolt elő, hogy Tolsztoj is nemzetellenes volt. Arról feledkezett meg csupán, hogy az író a nemzet- és hazanélküliséget a keresztényi szeretet talaján képzelte el, nem pedig a materialista jóllakottságáén.

Akárhogy is, 1968-ban a beatmozgalom becsődölt, a zene kommercializálódott. Lásd Bee Gees, Boney M., Abba meg a többi b betűs. A baloldal szellemi vezérei pedig beültek a részvénytársaságok és kormányzatok párnás székeibe, vagy visszatértek az egyetemre okoskodni egyedül. Michel Foucault, De Sade márki lelkes híveként, a szabad szerelemmel kapcsolatos elméletét ültette át gyorsan a gyakorlatba. Ha a legyet nem is, minden hallgatóját és az összes portás nénit biztosan. 

Slavoj Žižek ekkortájt kezdett akasztófákat rajzolni a kockás füzetébe. Nemrég láttam egy videót. Žižek felmegy a szónoki emelvényre, mire a valószínűleg amerikai egyetemistákból álló tömeg pfujolni kezd. Žižek merev arccal kipécéz magának egy hallgatót, majd ahogy lecsendesednek, valami ilyesmit mond: „A véres és kusza Balkánról jövök. Biztosíthatom, jól látja az arcomon, hogy nem félek használni a balkáni képességeimet megvédeni magam.” Magyarán pofán fogja rúgni az egyetemistát, ha nem dugul el, de az még nem biztos, hogy le is lövi. 

Volt ennek a kellemes társaságnak egy rétege, mely visszament az egyetemre, okoskodott, kufircolt, rajzolt is, de leginkább gyilkolt, embert és bankot rabolt. Öltek rendőrt, ügyészt és bírót, helyi és országos politikust, gyárost és egyéb kapitalistát, leginkább azonban talán a járókelőket szerették pusztítani. Máig nem tisztázott, hogy ki és miért robbantotta fel 1980-ban a bolognai pályaudvart, 85 ember azonnali halálát okozva. Ismételjük el, a munkába, iskolába siető emberek közül sokaknak emberkéz alkotta bomba szaggatta szét a testét, és nem felderített, hogy mindez mi célból történt.

Nem az ismeretlen, szép új világra gondolok. Hanem a terrorszervezetek mögött álló ismeretlen erőkre. Amikor a Vörös Brigádok néhány prominens tagja üzemi balesetet szenvedve kimúlt az utcán (huszonötezer tagja volt egyébként), és a vezetőjének tartott Renato Curcio letartóztatásba került, sokan észrevették, hogy a szervezet a lefejezése ellenére továbbra is él, és szépen működik. Akkor fogalmazódott meg, hogy a tervezést és irányítást Curcio feletti hatalmak irányítják. Hősünk egyébként ma is él. Szabadon, mosolyogva fogadja a látogatóit a Wikipédián. 

A Vörös Brigádok nem az egyetlen szereplője volt az óloméveknek. Míg 1989-ben 2, 1979-ben már 269 hasonló szervezet működött Olaszországban, és ebben az évben 659 támadás történt. Sőt más országokban is tombolt a terror egymást másolva, bátorítva, az NSZK-ban például a Vörös Hadsereg Frakció. A terroristák hasonló ideológiát, szimbolikát, módszereket alkalmaztak. Ami megint csak azt mutatja, hogy lennie kellett koordinációnak felettük. 

Leginkább azonban a következő rejtélyes eset jelzi ezt. 1985-ben François Mitterand szocialista francia elnök általános menedékjogot adott minden olasz terroristának, akik országába menekültek az olasz igazságszolgáltatás elől. Gyilkosoknak, emberek megkínzóinak, rablóknak, a jogállam ellenségeinek. Aki azt képzeli, hogy ezek régi, elfelejtett ügyek, az téved. Nem múlik el év, hogy valamely neves közéleti személy ne éltetné a régi szép időket, újra és újra eljárások indulnak a kiadatásért, és az egész ügy rendkívül megterheli a két ország és a nemzetközi szervezetek viszonyát. Itt az újabb nemzedék is, Ilaria Salis ugyancsak mentelmi jog mögé bújva, őrjöngve szidalmazza hazánkat az Európai Parlamentben. 

Fontos különbség viszont, hogy napjainkban nincsenek hasonló szélsőjobboldali szervezetek, bár abból a szempontból mégiscsak lényegtelen, hogy mindkettő a diktatúrában, az elnyomásban hisz. Még egyre kell emlékeztetni a veszéllyel kapcsolatban. Egy időben nálunk is volt súlyos terrorizmus, vagyis nem vagyunk angyalok. Miután kitört a második világháború, de mi még a béke szigete voltunk, valakik több alattomos merényletet követtek el ártatlanok ellen. Például a kispesti iskolánál felejtettek egy gránátot, mely aztán hamarosan felrobbant a fiúk kezében az osztályterem közepén. Négy-öt srác veszett akkor oda, az egész országot megrázta a hír. 

Nyitókép: Facebook