Nem esett jól, hogy Magyar Péter a Bethesda Gyermekkórháznál jelentette be a fiammal kapcsolatos fejleményt – Velkey György a Mandinernek

Milyen hangulatban telik mostanában a vasárnapi családi ebéd? 
Elég rohanós a családunk élete, nem a hagyományos keretrendszerben működünk, a vasárnapi ebédek is többnyire szerteszéjjel zajlanak. De értem a kérdés okát. Azt tudom mondani, hogy összességében megvagyunk, normális családi életet igyekszünk élni, amennyire lehetséges. 

Hogyan éli meg, hogy a fia megjelent a Tisza Párt körül, majd Magyar Péter pártelnök ka­binetfőnöke lett? 
A környezetemben, de még a nagypolitikában is sok hasonló felállást látok. Gondoljunk például Schmidt Mária és Ungár Péter kapcsolatára – mindkettőjüket nagy szimpátiával követem, számomra is vannak iránymutató írásaik. Úgy érzékelem, hogy békésen, a családi kötelékeket erősen tartva élnek. Ez nekünk is példaszerű: létezhet olyan, hogy sok mindenben máshogy gondolkodunk, de az alapértékek közösek.

Váratlanul érintette a fia döntése, vagy hosszabb folyamatról volt szó? 
Érzékelhető, hogy az utóbbi időben a nagyobb városokban, főleg Budapesten a fiatalabb értelmiség jelentős részénél erős elmozdulás volt a klasszikusabb konzervatív gondolkodástól. Ennek tapasztalhatjuk a tömeges lenyomatát, láthatjuk a kisebb-­nagyobb műhelyeket. A mi generációnknak megvannak a markáns élettörténetei, és legtöbbünknek az azokhoz kapcsolódó világos elkötelezettségei. Számunkra roppant fontos a kereszténységünk, a nemzethez tartozásunk, a családközpontúság. Az utóbbi bő másfél évtizedben ezek az értékek társadalmi szinten is erősödni tudtak, kulcsfontosságúak lettek, s nem túlzás: ezek mentén az ország és közvetlenül a környezetem is rengeteget tudott aktívan hozzátenni a mindennapokhoz – egy sok szempontból ellentétes trendeket mutató nagyvilágban. Jó látni a fiatal családok gyarapodását. Magam is tevékeny részese lehettem annak a katartikus folyamatnak, amelynek eredményeképpen a határok más oldalain élő magyar kórházvezetők, gyermekorvosok, népegészségügyi szakemberek és pszichológusok egységes, élő hálózattá szerveződtek, aminek hatására sok ezer magyar család egészsége javulhatott. Fantasztikus értékek vannak az egyházi oktatóhálózatban is, ennek előnyeit esetünkben is minden gyermekünk élvezhette. Ezek a közvetlen tapasztalatok a feleségem és az én politikai preferenciáimat meghatározzák. A következő nemzedékeknek ezek jelentősége nem olyan nagy, mint nekünk. Ebből adódhat az a fajta nézetkülönbség, ami az utóbbi hetekben a családunkat számunkra is váratlanul a napi hírek világába sodorta. Ezt fel kell dolgoznunk, illetve együtt kell vele élnünk. A családi békénk megmarad. 

Hogy esett önnek, hogy Magyar Péter épp a Bethesda Gyermekkórháznál jelentette be ezt a fejleményt? 
A gesztus nagyon nem esett jól. Finoman fogalmazva, nem ízléses. Ez provokatív lépés volt, amivel kapcsolatban a kórházunk közzé is tette az álláspontját. A protokoll szerint 

Mi volt az oka, hogy belépett az Egészséges Nemzetért Digitális Polgári Körbe? 
Takács Péter államtitkár úr hívott meg. Amióta a területért felel, a kórházszövetség korábbi elnökeként sokat egyeztetek. Olykor egyetértettünk, olykor nem, de mindig kulturált beszélgetéseink voltak. Mivel ő számított, és most is számít a véleményemre, igent mondtam. A belépés mellett szólt az is, hogy kórházunk munkatársainak – és személy szerint nekem is – jelentős és tudatos a közösségimédia-aktivitásunk, amivel fő célunk, hogy a lakosság minden korosztályával megértessük az egészségügy világát. Mikor kell jelentkezni a kórházakba, hogyan lehet a betegségeket megelőzni, olyan életformát élni, amely hosszú távon fenntartható, és jó egészségkultúrához vezet – ilyen témákról juttatunk el célzott üzeneteket a hagyományos felületektől kezdve a Facebookon és az Instagramon át a TikTokig. Sőt, kórházszövetségi keretek között, de a Bethesda tudásbázisát és eszközrendszerét használva készítettünk egy nagy egészségfejlesztési programot, nemzetközi trendeket figyelembe véve elindítottunk egy zöldkórház-programot. Vélhetően ezek miatt kaptam a felkérést, és a polgári körön keresztül e tevékenységeket szeretném bevinni a társadalomba még intenzívebben. 

A tagság egyfajta kiállás is a kormány egészségpolitikája mellett? 
Kórházigazgatóként semmilyen módon nem kapcsolódhatok be direkt politikai kampányokba, ilyen szerepet nem is kér tőlem senki. Ettől még tény: intézményvezetőként, kórházszövetségi elnökként és sokszor más szerepekben is az egészségpolitika számos elemét megismertem. Az elmúlt bő két évtizedben minden fajsúlyos egészségügyi vezetővel intenzív kapcsolatot ápoltam. Annak idején tagja voltam a Semmelweis-tervet kidolgozó csapatnak, és a 2010-es évek után az államtitkári kabinetben és a Fővárosi Önkormányzat egészségügyi bizottságában is dolgoztam. Van véleményem az egészségpolitikáról, a területen zajló kormányzati intézkedésekről és tervekről, meg is szoktam osztani őket a nyilvánosságban. Fogalmazzunk úgy: ezek árnyaltak. 

Mégpedig? 
A 2010-től zajló egészségpolitikában vannak igen pozitív elemek, de persze akadnak hiányosságok is. Egyes területeken többre is juthattunk volna, érdemes sok mindent újragondolni, finomhangolást végezni. De fontos rámutatni arra, hogy a kormány korszakalkotó eredményeket is elkönyvelhet, olyan lépéseket is megtett, amilyenekre korábban senki nem volt hajlandó. Ha nagyobb távlatban nézem: a rendszerváltozás utáni Magyarországnak sok adóssága volt, illetve van az egészségüggyel szemben. Relatíve kevés forrás jutott erre a területre. El kell fogadnunk, hogy a 2020-tól tartó, számos okból kialakult kritikus gazdasági helyzetben kevesebb volt a lehetőség, de egy remélhetőleg konszolidáló világban kulcsfontosságú, hogy az egészségügy prioritást kapjon. Ennek biztató jele megjelent idén: a kórházaink 150 milliárd forinttal több pénzből gazdálkodhatnak, ami az adósságspirál mérséklődését jelenti. 

Jelenleg mi a legnagyobb kihívás az egészségügyben? 
Három dolgot emelnék ki. 

Az utánpótlás mindenhol bizonytalan, a nyugati társadalmak jórészt a fejlődő világból vagy a perifériára került társadalmi rétegekből pótolják a szakembereket. A magyar kórházakban is leginkább az ápolók hiánya, illetve a kiégésük, a motivációs nehézségeik jelentik a gondot. Az ápolás igényes munka, jelentős szellemi, lelki erőforrásokat és fizikai állóképességet igényel. Sajnos általános jelenség, hogy ezt a munkát a fizetésekben nem tudják eléggé megbecsülni, hogy igazán vonzó legyen. Lokális válaszokat talán könnyebb adni, amire a Bethesdában mi is törekszünk, például a Károli-egyetemmel közösen elindítottunk egy diplomásápoló-képzést, továbbá rezidens diplomás ápolói programot vezettünk be. Az ágazati vezetés is keresi a megoldásokat, de az eredmények csak hosszú távon érhetnek be. 2023-ban két lépcsőben elindult az ápolói béremelés, ami jelentős előrelépés volt, ráadásul tartalmazott motivációs elemeket. Szépen fejlődtek is a fizetések, de újra veszítettek az értékükből. Vannak olyan kulcsterületek, ahol kiemelt segítségre szorulnánk – ilyen az intenzív terápiás asszisztensek, a műtőben vagy akár a krónikus osztályokon, hospice-ban dolgozók köre. Ők viszik talán a legnehezebb műszakokat, szükség lenne a bértáblájuk folyamatos karbantartására. Ez az államháztartásnak nem akkora teher, mint amekkora a társadalmi jelentősége. A második legfontosabb kérdés szerintem az egészségügy társadalmi megítélése. 

Mit ért ez alatt? 
A beteg a szolgáltatást látja: van-e rend, tisztaság a kórházban, milyen a váróterem, jó-e a belső logisztika a betegút tekintetében, hogyan kommunikálnak vele? Ezek rendkívül fontos szempontok, és a közellátás nem teljesít jól ezen a téren. A műtőajtók mögött és a ke­zelőkben zajló szakmai munka a beteg számára már nehezen értelmezhető, speciális tudást igényel, s jelenleg ide koncentrálódnak az intézményi erő­források, ami egy forrásszegény ágazatban érthető. A műtéti eredményeink és a gyógyulási arányaink – amennyiben a beteg időben jut ellátáshoz – országos szinten jók, akárcsak a szakmai innovációk alkalmazása. A legjobb, legmodernebb ellátások közpénzből elérhetők. Tehát a szakmai munka jóval magasabb színvonalú, mint a szolgáltatás minősége. Utóbbira sokkal több erőforrást kellene fordítani. És nemcsak azért, hogy a magánellátással versenyben legyen az állami, hanem hogy az egész rendszer megítélése javuljon, s ezáltal a politikai kitettsége is csökkenjen. A harmadik kritikus kérdés pedig nyilván az orvosok helyzete. 

A kormány háromlépcsős béremelést hajtott végre, és ezzel párhuzamosan kivezette a paraszolvenciát. 
Az egyik legnagyobb eredménynek tartom ezt. Az, hogy ilyen volumenű orvosi béremelést hajtottak végre, ezáltal pedig anyagilag elismert egzisztencia lett a hivatásunk, áttörésnek számít. Ráadásul ezzel párhuzamosan a paraszolvencia eltűnt a rendszerből, ami az utóbbi fél évszázad talán legnagyobb eredménye az egészségügyi szervezésben. A hálapénz nagyon torz szabályzóelem volt, és ellehetetlenítette a betegutak szervezését. A rendszer óriási tehertől szabadult meg, s az új helyzet jó lehetőségeket teremt a belső kultúra javítására is. 

Hiába a történelmi mértékű béremelés, az orvosi kamara még nem elégedett. 
Lassan negyven éve vagyok orvos. Mindvégig magas lánggal égtem a szakmában. A feleségemmel együtt szinte folyamatosan dolgoztunk, elég hamar vezető beosztásban, évtizedeken át havi ötször-hatszor ügyeltünk. A paraszolvenciát sose fogadtuk el, és ilyen tempó mellett az életformánk nagyon kiszolgáltatott maradt. Hiába voltam már akár orvosigazgató, szó nem lehetett arról, hogy az öt gyermekünk mellett magánerőből, szülői vagy baráti segítség nélkül autót vagy lakást vegyünk. Minden forintra oda kellett figyelni a napi boldoguláshoz. Ezzel szemben nagy örömmel látom azt, hogy a mai fiatal orvosok néhány évvel azután, hogy elkezdték a munkájukat, gyönyörű autóval járnak, a legjobb tengerparti nyaralóhelyeken pihennek, és rövid idő alatt – és nyilván ebben a családtámogatási kedvezmények is benne vannak – szép otthonhoz jutnak. Sorban látom a rezidenseinket, hogy hamar egzisztenciát teremtenek, 

Ez olyan eredmény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tény, van egy fájó pontja az orvosi béremelésnek: hiányzik belőle a motivációs elem, majdnem teljesen életkorhoz kötött előmenetelt jelent. Persze igaz az is, hogy nem könnyű út a teljesítményértékelés, ezt látjuk a pedagógusoknál is. 

Azt hallani, hogy a bérrendezés hatására megállt az orvos­elvándorlás mértéke, sőt már visszajönnek a szakemberek. Ön mit tapasztal? 
Valóban, ez a korábban kritikus probléma lényegében megszűnt, ami hatalmas dolog. De nem csupán a bérrendezéssel, hanem az emelésnek és a paraszolvencia kivezetésének az együttes hatásával sikerült letörni a migrációs trendeket. A korábbi orvoselvándorlásnak máig megvan a lenyomata. Ma a kórházakban fiatalok és idősek vannak, a közép­generáció lényegében hiányzik. Ők eltűntek a 2000-es évek második felében és a 2010-es évek első éveiben, amikor a kormányzati intézkedések még nem éreztették markánsan a hatásukat. Mostanra az elvándorlási folyamat visszafordult, egy fenntartható mértékű, elenyésző és tulajdonképpen károsnak nem is nevezhető mobilitás figyelhető meg, amelyben benne van a nyugati tapasztalatok megszerzése, visszahozása. Nem kevesen jönnek vissza, nálunk is több olyan orvos dolgozik, aki megjárta a nyugati világot vagy tartósan volt külföldön, és utána visszatalált. Az eredmény mögött tudatos egészségpolitikai szándékok húzódnak: átalakult a rezidensképzés, speciális ösztöndíjak indultak számukra, és végrehajtották a jelentős béremelést – vagyis egy komplex intézkedéssorozat vezetett oda, hogy a trend megfordulhatott. Az orvosutánpótlást tehát globálisan tudja ma az ágazat biztosítani – más kérdés, hogy a rezidensek nehezen mennek a hátrányos helyzetű és kis kórházakba, és kevesen vannak az alapellátásban, tehát az eloszláson lehetne javítani. 

A Tisza arról beszél, hogy szuperkórházakra lenne szükség, a kormány szerint ez a gondolkodás kórházbezárásokat eredményezne. Ön hogy látja, be kellene avatkozni az intézményi struktúrába? 
Ezek politikai szólamok. A gyakorlatban sok minden nem úgy működik, ahogy azt a politikusok elképzelik. Egyszerre van szükség centralizációra és decentralizációra, mivel bonyolult, technológiailag sokat változik a szakma, ami igaz a szociológiai körülményekre is. Ehhez kell igazítani az ellátórendszert. Például az nem reális, hogy minden járásban működjön szülészet, hiszen annak biztonságához elegendő esetszám, valamint altatóorvosi és gyermekorvosi jelenlét is kell, márpedig ehhez nincs és nem is lehet elegendő szakember. Egyrészt erős, a lakossághoz közeli ellátást kell biztosítani: meg kell erősíteni az alapellátást, annak elérhető helyi szakellátói háttér szükséges. Erre épülhet rá egy progresszív szint, bizonyos beavatkozásokat központokba kell szervezni. Vagyis folyamatosan fejlesztendők a jól felszerelt központok. A legmagasabb szintű ellátóhelyeket nevezhetjük szuperkórházaknak, de ezek jórészt állnak, működnek, a lényeg, hogy folyamatos fejlesztésre szorulnak. Például ha a gyerekellátásról van szó, nem szuperkórházat kell építeni, hanem a Heim Pál-kórházat és a Bethesdát masszívan megerősíteni új épületszárnyakkal. 

Ha már alapellátás: nagy port kavart Takács Péter megszólalása, amikor arról beszélt, hogy csökkent a háziorvosi szakma presztízse, a háziorvosok „maradékelven választódtak ki”. Jogos a felháborodás? 

Gyönyörű, de sok szempontból még ma is kiszolgáltatott munka. Azt látom, hogy van érdeklődés a fiatalok között is, azonban a feltételeket javítani kell. Az alapellátással a mindenkori kormányzat és ez a kormány is sokat foglalkozott. Áttörő javulást mégsem tudtunk elérni, bár voltak biztató kezdeményezések. Svájci modell, praxisközösségek, csoportpraxisok – meggyőződésem szerint ez a jó irány. Ma leginkább a magárahagyottság érzése miatt megy kevés fiatal háziorvosnak. A halmozottan hátrányos helyzetű országrészek különösen rosszul vannak ellátva. Pedig be lehet vetni a telemedicinát, mi a máltaiakkal közösen a hátrányos helyzetű zsákfalvakban használjuk ezt az eszközt a gyermekorvosi rendszer segítésére. A fiatalok életformájához, biztonságérzet-igényéhez jobban igazodó feltételek szükségesek. Egyébként gyerekorvosként aggódva figyelem a házi gyermekorvosi rendszer kiürülését. Pedig családközpontúan magas minőséget tud adni, remek hungarikum a védőnői rendszerrel kiegészítve, emiatt célzottan óvni, erősíteni kell. 

Várólisták. Ezen a területen mit sikerült elérni, s miért nem lehetett többet lefaragni belőlük? 
A várólistákkal kapcsolatban igen jelentős munka folyt az utóbbi ciklusokban, megtisztított módszertan és nyomon követési gyakorlat alakult ki. Sokáig ugyanis azt sem lehetett tudni, mi a valós helyzet. Elkezdődött a szolgáltatók közötti átjárás kialakítása is, és ismételten várólista-csökkentő finanszírozási programok indultak – sok minden történt. A magyar helyzet egyébként korántsem tekinthető rossznak a nyugati világban, csak a térd- és csípőprotézis, valamint a gerincsebészet területén súlyosabb. Ahogy utaltam rá, ez összefügg egyrészt a kórház-finanszírozással, másrészt a műtői kapacitások lehetséges bővítésével – ez elsődlegesen emberi erőforrás, döntő mértékben ápolói és asszisztenskérdés, ami sehol nincs megoldva a világban. Emiatt a várólisták mindenhol hosszúak, ami társadalmi feszültséget okoz. Finanszírozási elemekkel és célzott programokkal tovább kell javítani a helyzeten, de be kell látni: ez a kérdés sosem fog nyugvópontra kerülni. Ebből adódóan a mindenkori ellenzéki politika felhasználja majd, hiszen a betegek számára érzékeny kérdésről van szó. 

Nyáron nagy visszhangot kapott egy kampányuk, amelynek arca, Görög Zita a Bethesdának két, kerekesszékes gyerekek szállítására alkalmas autóbuszra szervezett gyűjtést. 
A Bethesda az utóbbi bő évtizedben, sőt az 1992-ben újrainduló történetében exponenciális szakmai fejlődési pályán ment keresztül. Büszke vagyok rá, milyen elképesztő munkát végzünk, országos profiljaink mellett rengeteg egyedi ellátással – ilyen a korai fejlesztés, a krónikus fájdalommal élők kezelése, a rehabilitációban alkalmazott robotterápia vagy a speciális pszichoterápiák. A szakmai fejlődésünkhöz képest azonban a finanszírozási háttér és az infrastruktúra le van maradva. Folyamatosan dolgozunk, tárgyalunk, és kapunk is segítséget, de bőven van még mit tenni. Készen áll egy nagy beruházási tervünk, amelyet meg kell valósítanunk ahhoz, hogy kulturáltan be tudjuk fogadni a minket kereső családokat. Élénk párbeszédben vagyunk a társadalommal, sokan érzékenyek és segítőkészek. Amikor megszorulunk, tudjuk, nyugodtan kérhetünk. Ám ezeket a kéréseinket igyekszünk mértékkel, jól megítélve megjeleníteni, így tudunk a kritikus helyzetekben megoldáshoz jutni.

Nyitókép: Földházi Árpád