Nagy Feró értsen mindenhez is, avagy Magyarországon semmit sem hagynak az erkölcscsőszök normálisan megvitatni

A Békemeneten odadugtak Nagy Feró orra alá egy mikrofont, és a Szőlő utcai botrányról, a rendőrség által letartóztatott, lányokat futtató igazgatóról kérdezték. Érdeklődhettek volna a háborúról, a járványkezelésről, államadósságról, zebrákról vagy Krasznahorkai sokszorosan összetett mondatairól. 

Vagy mégsem?

Igazából annyit kellett volna mondania: nem ismerem az ügyet mélyebben, nem vagyok érintve, nem érdekel, kérdezzen a Beatricéről, a koncertekről vagy az első bécsi döntésről, azokról kialakult álláspontom van.

Nem jogi elemzést, erkölcsi prédikációt vagy nagyívű társadalmi szónoklatot tartott, hanem nagyjából a kérdező és a kérdés minőségének és helyénvalóságának megfelelő színvonalú feleletet.

Erre kitört a botrány. Egy mellékesen odavetett, kicsit flegma, a pillanat hevében a megfontolt és kikristályosodott, patikamérlegen kimért diplomatikus kinyilatkoztatás helyett épp csak kibukó megjegyzésre úgy csaptak le újságírók, influenszerek, képviselők és celebek, mintha a Fidesz százoldalas erkölcsi programjának esszenciáját hozták volna nyilvánosságra nemzetközi sajtótájékoztatón.

És mintha lenne a világban egy senki által meg nem választott és ellenőrzött gondolatrendőrség, amelyik mindenkinek a megjegyzését minősíti, kielemzi és nagy horderejű következtetéseket von le belőlük. Pedig Feró – és bárki más – gondoljon a világról, amit akar, mondhassa el, aztán lehessen vele és a problémáról értelmesen vitatkozni; ehelyett autodafét rendeztek a személye ellen. És mivel ez nem csak Nagy Feróra igaz, hanem naponta-kétnaponta valakire – egyébként mindkét oldalról –, ezért jóval túlmutat az eseten.

A kereszténység egyik legfontosabb elve, hogy a bűnt mindig konzekvensen, keményen és megalkuvásmentesen elítéli, ám a bűnösnek mindig megadja a kegyelem lehetőségét.

Képletesen, de lassan már szó szerint is. Miközben például az állatokat antropomorfizálják és jogokat követelnek nekik, az embereket dehumanizálják, és egy rossz mondat miatt megsemmisítenék. 

Néhány éve egy skandináv országban egy tévéstáb megszólított embereket, mit gondolnak a bevándorlókról. Mindenki roppant kenetteljesen és kedvesen elmondta, mennyire szeretik őket, jöjjenek csak, befogadják őket, velük szép a világ. Majd amikor erre hirtelen előlépett egy afrikai fiatalember, hogy íme, őt kéne konkrétan befogadni, rögvest kihátráltak. (Nem készült el a riport inverze, de meggyőződésem, hogy ha egy katolikus templom előtt eljátsszák ugyanezt, a hívek nagy valószínűséggel kifejtik, hogy nem helyeslik a migrációt, jobb, ha mindenki az otthonában boldogul, súlyos feszültséget szül a multikulturális társadalom, ám ha ekkor előlép a hontalan Ali, a többség segítőkészen befogadná vagy gondoskodna róla.)

Feró válaszának a lényege sok oldalról megvitatható, árnyalható probléma. Beleértve például azt is, hogy olyan nagy példaképeknél, mint a liberális Hollandiában vagy Németországban legálisan működnek bordélyházak.

Ehelyett üzengetnek, lájkokat számlálgatnak és azon versengenek, kit követnek többen, ki tud némi reklámhoz jutni mások kivégzése árán. A sajtó pedig önmagát megalázva ezt az önpromotáló versenyt mutatja be hírként, lelkesen közölve, ki szólt hozzá közösségi médiában, parlamentben, játszótéren a témához. Színész, politikus, kattintásból élő youtuber ilyenkor a saját pecsenyéjét sütögeti az elvektől és valódi érzéseitől függetlenül.

Mivel az effajta cirkuszok fontos megélhetési forrásává váltak többféle médiumnak, ezért lecsapnak minden félmondatra, amivel előzetes koncepciójukat (pl. a kormány pedofil, korrupt, oroszbérenc stb) igazolhatják. Senkit nem érdekel az igazság kiderítése, vagy a problémák megoldása, a szempontok ütköztetése.

Úgy működik az egész, mint az óvoda, ahol a beépített kis árulkodós júdások felnyomják a sorból kicsit is kilógót, és elvárják, hogy az óvónéni (publicista, államtitkár) rászóljon a renitensre, küldje ki a teremből, vagy zárja ki a kiscsoportból. Sem irodalom, sem irónia, sem szarkazmus, se viccelődés, sem szatíra, sem sarkos vélemények, sem eltérő álláspontok nem férnek bele ebbe a világba. Az egész magyar közbeszéd igyekszik a fantáziátlan középszert diadalra juttatni. („Egyszerű és tiszta nóta, / Gólyafészek, háztető – / Nincsen benne semmi, ámde / Az legalább érthető.”)

A legjobb, amikor úton útfélen szólítják fel az aktuálisan kipécézett figurát, hogy „szégyellje magát”. Egyrészt senki sem magyarázta el, ezt hogyan is kell csinálni (általában a delikvens az óvónéni felszólítására lesunyja a fejét, és közben arra gondol, mennyire utálja az óvónénit), ráadásul ezek az erkölcscsőszök sokszor következő mondatukkal már maguk gyalogolnak bele oly mértékben ellenfelük emberségébe, amiért nekik kéne szégyenkezniük. 

Így aztán az egész ország merő szégyenérzet lehetne, de mivel soha senki sem szégyelli magát semmiért, értelmetlenné válik az egész elinflált morál.

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád