Így kerültem el a legrosszabbat – fiatal mellráktúlélő a Mandinernek

„Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megjöttem az MR-ről, a férjem hozott egy csodálatos csokor liliomot, én meg azon gondolkodtam, milyen szépen mutatna ez a virág egy koporsón” – idézi fel a Mandinernek Huszics Gabriella azt a képet, ami nem sokkal azután szökött a fejébe, hogy mellrákot diagnosztizáltak nála.

Pedig az ekkor 36 éves nő egészségügyi profilja nagyon nem illett bele abba a képbe, amit a rákos megbetegedésre hajlamos személyekről gondolni szokás.

Az energikus, és káros szenvedélyeknek nem hódoló Gabriella családjában ugyanis nem volt senki, akinél emlőrákot fedeztek volna fel korábban, ő maga pedig mindkét gyermekét egy-egy évig szoptatta. Ez azért fontos adalék, mert több kutatás is azt bizonyítja, hogy a több mint egy évig tartó szoptatás körülbelül hatvan százalékkal csökkenti az emlőrák kialakulásának esélyét az anyáknál. 

Hiába él a köztudatban a „rák” szó hallatán a csontsoványra fogyott, kemoterápiától kopasz, életükért hiába küzdő betegek képe, hála a már itthon is elérhető terápiáknak, még a tüdődaganat-áttétes betegeket is sokszor meg tudják gyógyítani. Pontosabban a halálos kórt krónikus betegséggé tudják szelídíteni.

Mellrák: a gyógyítás kulcsa a korai diagnózisban rejlik

Ennek kulcsa pedig a korai diagnózisban rejlik – október az emlőrák elleni küzdelem hónapja, és Gabriella azzal a szándékkal osztja meg küzdelmes, de sikeres terápiája történetét, hogy minél több nőt meggyőzzön: menjen el szűrésre, és ne hagyja magát eltántorítani a szükséges vizsgálatoktól, akkor sem, ha azzal győzködik: túl fiatal még, biztos nincsen semmi baja. Mert 

Magyarországon a közfinanszírozott, szervezett mellrákszűrés jelenleg 45 éves kortól érhető el.

Vagyis Gabriella szervezete – ha tünetmentes, és arra vár, hogy megérkezzen a „behívója” a mellrákszűrésre – még 12 évig támogatás nélkül küzdhetett volna a kórral, anélkül, hogy tudott volna róla, jobb esetben – a rosszabb esetbe jobb bele sem gondolni.  

Az, hogy nincsen minden rendben a fiatal nőnél, egy munkahelyi menedzserszűrés során merült föl. A cég által fizetett emlőultrahang ugyanis kimutatott egy minimális csomót az akkor 33 éves nő mellében, de azt mondták neki – az életkor ismeretében és családi érintettség hiányában – nem kell vele foglalkozni. 

Telt az idő, Gabriella a következő évben is részt vett a menedzserszűrésen. Az emlőultrahangon ismét látták az előző évben felfedezett csomót, és még azt is megállapították, nőtt is valamennyit, ám továbbra is legyintettek, hogy jóindulatú, nem kell vele foglalkozni. 

A fiatal nőben a gyanú akkor erősödött meg, amikor egy évvel később ismét elment az esedékes vizsgálatra, ahol az ultrahangos orvos – mint Gabriella fogalmaz – „zavarba ejtően hosszan ultrahangozott”. Amikor a páciens rákérdezett, mi ennek az oka, az orvos azt válaszolta, hogy lát egy elváltozást, jóindulatú folyamat, ám ott már nem csak egy pici csomó volt, hanem egy jóval nagyobb terület volt érintett. Ennek ellenére még ez az orvos – esetünkben a harmadik – is azt mondta, nem kell vele foglalkozni, arra kérte Gabriellát, vegyen részt egy év múlva ismét a szűrésen. A fiatal nő természetesen hallgatott az orvosra, majd – ahogy mondja – 

Aztán berúgta az ajtót a covid. Három évvel az első menedzserszűrés után, 2020. májusát írunk, amikor Gabriella egyszer csak zuhanyzás közben érzékelte azt a csomót, amit korábban még csak az ultrahang látott. Végigtapogatta az érintett részt, és elképedve konstatálta, hogy az elváltozás időközben férfiököl méretűre duzzadt. Azonnal megpróbált orvoshoz jutni, de a járvány miatt falakba ütközött, minden zárva volt, nem lehetett üzemorvoshoz menni, de még háziorvoshoz sem.

Az idő ketyegett, a csomó pedig vészesen nőtt. A kétségbeesett Gabriellának végül az akkori munkahelyén sikerült magát beutaltatnia az üzemorvossal egy mammográfiára és ultrahangra. El is ment a közgyógyellátásba (a rendelőintézet és a kórház neve ebből a szempontból nem lényeges), ahol – mint fogalmaz – „néztek rám nagy szemekkel a pult mögül a maszkban ülő betegirányítók, hogy mit keresek ott ennyi idősen. Hiába volt beutalóm, meg kellett indokolnom, miért jöttem. Ekkor már a daganat konstans fájt, és meleg volt, így bárki is kérdezett, csak azt hajtogattam: fáj és meleg” – emlékszik vissza. 

A mantrának köszönhetően végül bejutott a kezelőorvoshoz, aki szintén feltette az ismert kérdést: „mit tetszik itt keresni ennyi idősen?”. Gabriella csak annyit válaszolt: „fáj és meleg”. A nagy tapasztalattal rendelkező, idős doktornő végül elvégezte a vizsgálatokat, majd engedélyt kért az akkor már 36 éves Gabriellától, hogy elvégezzen egy emlőbiopsziát, vagyis egy tű segítségével szövetmintát vegyen az emlőből. 

Ezt követően továbbküldték egy közgyógyellátásos MR-vizsgálatra, itt rögzítették végül három év után az úgynevezett nem invazív duktális karcinómát (DCIS). Gabriellának szerencséje volt, hiszen az orvosi kifejezés lényegében korai emlőrákot takar, bővebben azt jelenti, hogy a rákos sejtek megtalálhatók ugyan a tejcsatornákban, de még nem terjedtek át az egészséges emlőszövetbe. 

Bár ez a típusú daganat óriásira is megnőhet, mégsem kell tőle megijedni, mert a betegek 98-99 százaléka meg is gyógyul. A mellrákos daganatot szövettani fokozat alapján három fő típusba sorolják. Minél jobban eltér a tumor szerkezete az egészséges emlőállománytól, annál agresszívebb. Gabriellának ebben is nagy szerencséje volt, ugyanis nála alacsony gradusú, vagyis kedvezőbb várható kimenetelű daganatot diagnosztizáltak. Mint mondja, azért is volt olyan nehéz dolguk a vizsgálatot végző orvosoknak, mert ez a típus mammográfiával nehezen kimutatható.

Így utólag sem hibáztatja orvosait, látva az akkori mammográfiai felvételt, amin nem volt észrevehető a különbség az egészséges és a daganatos melle között. És ez nemcsak az avatatlan szemek szerint volt így, későbbi onkológusa is azt mondta, hogy az alacsony grádusú daganat mammográfiával nagyon nehezen kiszűrhető.

– nyomatékosítja, hozzátéve, hogy természetesen a mammográfiától – és ha szükséges – a biopsziától sem kell félni”. Mint fogalmaz, „utálom a tűt, és rendkívül alacsony a fájdalomküszöböm, de még én is azt mondom, hogy a mammográfia nem fáj és még a biopszia is csak kellemetlen”.

Gabriellát végül kétszer is műtötték. A második műtétre azért volt szükség, mert a kivett daganat sebészi szélei nem voltak mindenhol épek. Az első beavatkozás után kapott sugárkezelést, majd három évig tartó hormonterápia következett. Ösztrogénérzékeny volt a daganata, így olyan gyógyszert kapott, ami megakadályozta az ösztrogének mellszövetbe épülését. Ha úgy tetszik, „klimaxhoz hasonló állapotban tartottak: hőhullámok, agyi köd, ízületi fájdalom” – fogalmaz. Azóta volt már egy komplex emlő- és petefészek génvizsgálaton, 

Vagyis, bár az orvosok sosem mondanak ilyet egy daganatos betegre, hogy meggyógyult, itt laikus szemmel pontosan ez volt a helyzet.

Gabriella történet tehát jól zárult: idén szeptemberben volt az első műtétének ötödik évfordulója. Így visszanézve azt mondja, nehéz időszak volt, de inkább az egészségéért, mint az életéért küzdött. Amikor szembesült a diagnózissal, önvizsgálatot tartott: a mindenkinek megfelelni akaró, folyamatosan több feladattal egyszerre zsonglőrködő nőből egy megfontoltabb valaki lett. Sokkal többet utazik, mint előtte, és mindezek mellett igencsak lelassult, egyszerűen élvezi az életet. Ezt tanácsolja nőtársainak is – illetve azt, hogy mindenképpen menjenek el szűrésre, mindegy, mennyire fiatalok, vagy milyen egészséges életmódot folytatnak.

Nyitókép: Shutterstock