A múlt nem rom, hanem tőke – avagy az Orbán-korszak nagy építkezései

Volt egyszer egy kastély, amelyet nem fegyverek, hanem mulasztások pusztítottak. A gödöllői Grassalkovich-palota évszázadokon át királyok, grófok és legendák otthona volt. Itt itta reggeli kávéját egykoron Sisi királyné. Aztán jött a háború, a szociális otthon, a lehulló vakolat, az elgazosodó park, és az ország egyik legpompásabb ékköve szinte szégyenlősen bújt el a múlt árnyai mögé.

A beruházás nem pusztán kövekről és malterról szól. Ez a pillanat, amikor a magántőke és a nemzeti elkötelezettség újra kezet fog. Lázár János szerint ez az elmúlt száz év legnagyobb közérdekű kötelezettségvállalása, Csányi Sándor pedig arról beszélt, hogy végre újra lesznek magyar mecénások, akik nemcsak adót fizetnek, hanem értéket is teremtenek.

És valóban, ha a 18. század Grassalkovichai ma köztünk lennének, valószínűleg ők is ezt a napot jelölnék meg a naptárban, mint az újjászületés napját. A kastély új fűtési rendszert, klimatizálást, restaurátori műhelyt és zenemester-kurzusokat kap. A park pedig ismét olyan lesz, mint amikor Sisi sétált benne, elegáns, illatos és büszke.

Azért is érdemes a figyelmünkre ez a bejelentés, mert míg egyes médiumok és politikusok folyamatosan ellopott pénzekről fantáziáltak, addig a valóságban Magyarország történelmének egyik legnagyobb kulturális-vagyonépítési programja zajlott.

A Nemzeti Hauszmann Program például nem pusztán köveket illesztett egymáshoz, hanem nemzeti identitást is épített. 

• A Budai Várnegyed, 
• a Lovarda, 
• a Főőrség, 
• a Szent István-terem, 
• vagy a Pénzügyminisztérium újjáépítése nem nosztalgia, hanem valódi befektetés a jövőbe. 

A Nemzeti Kastélyprogram és Várprogram országos méretű újrafelfedezése ennek a gondolatnak a gyakorlati folytatása. Szabadkígyóson a Wenckheim-kastély, Füzérradványban a Károlyi-kastély, Komáromban a Csillagerőd mind-mind azt üzeni nekünk, hogy a múlt nem rom, hanem tőke. Ezek a helyek ugyanis nem csak turisztikai célpontok, hanem a közösségi önbecsülés műemlékei.

A gazdasági racionalitás is világos. Egy felújított műemlék nemcsak látványosság, hanem multiplikátor. Munkahelyeket teremt, turizmust élénkít, régiókat húz fel. Egy nemzet, amely a múltjába fektet, valójában a jövőbe invesztál. 

Aki egyszer végigsétál a megújult Várkert Bazárban, vagy meghallgat egy operát a 2022-ben újjászületett Operaházban, az a saját szemével láthatja, hogy az elmúlt évek kormányai nem elvették a nemzeti vagyont, hanem hozzátettek ahhoz. A kulturális örökség ráadásul a nemzeti GDP egyik legszebb formája. Orbán Viktor azt mondta Gödöllőn: 

Ez a mondat többet jelent egy politikai szlogennél. A 21. századi Magyarországon az állam nem kivonul a kultúrából, hanem befektet abba. Nem eladja, hanem visszavásárolja, nem elhanyagolja, hanem restaurálja azt.

Az eredmény egy olyan nemzeti vagyonstruktúra, amely egyszerre modern és hagyománytisztelő. Ez a tégla és az innováció szövetsége. Az Operaházban korszerű gépészet dolgozik, a kastélyokban pedig 21. századi kutató- és oktatóhelyek működnek.

Egy ország sokféleképpen mérheti magát. Lehet GDP-ben, exportban, munkahelyekben. De sok tekintetben a legfontosabb mérőszám mégis az, amit az utódainknak hátrahagyunk. A rom az elhanyagolás bizonyítéka, a felújított épületek viszont a törődésé.

Amikor majd tíz év múlva a gödöllői kastélyban gyerekek futnak a márványfolyosón, turisták fényképezik a Sisi-parkot, és a Muzsikus-szárnyban mesterkurzusokat tartanak, akkor kevesen fognak a 40 milliárdra emlékezni. Arra viszont igen, hogy egyszer volt egy korszak, amikor Magyarország nem siratta a romokat, hanem felújította azokat.

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a Budapesti Corvinus Egyetem docense

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán

***