Most, amikor végre sikerült ledolgozni az évtizedek alatt kialakult óriási lemaradásunkat a sportinfrastruktúra, a sportdiplomácia, sőt az eredmények területén, amikor sorra rendezzük az egész világon pozitív visszhangot kiváltó és hatalmas turisztikai belvételeket generáló nemzetközi sporteseményeket az atlétkai, a vizes, a cselgáncs-, a vívó-, az öttusa-vb-től a Formula–1-en, a kézilabda BL négyes döntőjén, a labdarúgó Eb-n át a futball El- és BL-döntőig, amikor újra van magyar a világ egyik legjobb klubcsapatában és a futballválogatott népszerűsége csúcsokat ostromol, órák alatt fogynak el a jegyek a világhírű új nemzeti stadionba, amikor sikerült megduplázni az igazolt sportolók számát, és végre nem csökken, hanem nő az átlag magyar által sportolással eltöltött órák száma, a bicikliutak hossza, a felújított turistaházak száma, akkor megszólal a régi, elfeledettnek hitt hang: „Minek ez? Az államnak nem feladata a sportra áldozni.”
S kezdhetjük megint bizonygatni, hogy a sport edukáció, közösség, nemzeti büszkeség, egészség, munkahely. Hogy a sportra költött állami forintok sokszorosan térülnek meg az egészségügyben, a munkaerőpiacon, az építő- és szórakoztató iparban. Tényleg megint bizonygatnunk kell?”