A Tisza Pártnak lassan annyi – a szakértő most kimondta: Kollár Kingát is lenyomta Tarr Zoltán

Kiszelly Zoltán szerint azonban nem csak a leleplezett mondatokkal van baj.

A rendszer éppen a középosztályt terhelte meg aránytalanul.
Egykulcsos vagy többkulcsos személyi jövedelemadó rendszer? – ezt a kérdést tette fel az elmúlt napok nagy vihart kavaró polémiája kapcsán a Faktum, emlékeztetve arra, hogy a Tisza Párt kiszivárgott tervei szerint Magyar Péterék a progresszív adózásra váltanának hatalomra kerülésük esetén.
Miután a rendszerváltozást követően hosszú ideig ezt a megoldást alkalmazták Magyarországon, a Faktum végignézte, milyen tanulságokkal szolgált ez az időszak.
Ahogy az elemzésben írják, a
90-es és 2000-es évek többkulcsos, alacsony sávhatárokkal működő szja-rendszere a középosztályt aránytalanul megterhelte.
2011-től az egykulcsos modell (16%, majd 2016-tól 15%) viszont érdemben csökkentette a munkát terhelő adót és egyszerűsítette a szabályozást. Ha ma visszamennénk a 2010-es (17/32%-os, teljes szuperbruttós) logikához, 500/600/700 ezres bruttónál kb. 66/91/117 ezer Ft havi nettó-veszteség jönne ki, pusztán az szja miatt.
A 90-es évek végétől a 2000-es évek közepéig Magyarországon az összevont jövedelmek progresszív adótáblák szerint adóztak, szűk sávhatárokkal és magas felső kulcsokkal. 2005-ben például évi 1,5 millió forintig 18%, afölött 38% volt a kulcs. Ez havi bontásban kb. 125 ezer forintos sávhatárt jelentett – miközben a bruttó átlagkereset 2005-ben már 158 300 Ft/hó volt, vagyis a „közép” tömege automatikusan a magasabb kulcsba csúszott.
A rendszer logikája így nem a legmagasabb jövedelműeknél, hanem a középrétegnél emelte meg a marginális elvonást; ez fékezte a béremelkedés ösztönzőit és a fehéredést is.
A nemzetközi összehasonlítás ugyanezt mutatta: a tax wedge (a munkát terhelő teljes közteher) Magyarországon a 2000-es évek derekán a legmagasabbak között volt az OECD-ben. Az OECD 2008-as összefoglalója szerint a 2007-es adatoknál Belgium, Magyarország és Németország vezették a rangsort az átlagbérre vetített elvonásban; ez a bérmunkát drágította, a nettó keresetet csökkentette és a többletmunkára adott ösztönzőket rontotta.
A 2009–2010-es „szuperbruttós” évek a bonyolultságot és a terhet is fokozták. A látszólag alacsonyabb kulcs mögött egy felbruttósított adóalap állt, ami effektíve újra feljebb vitte az elvonást, különösen a középbér feletti sávokban.
A fordulat 2011-ben jött: egységes 16% szja, a családi adórendszerrel együtt, majd 2016-tól 15%. A kormányzati kommunikáció lényege az egyszerűsítés és a munkajövedelmek adóterhének csökkentése volt; technikailag 2011-ben még részben élt a szuperbruttó (2 424 000 Ft felett), de a kulcs már egységesen alacsonyabb lett, 2013-tól pedig a szuperbruttó végleg kivezetődött. A történeti táblák és a jogszabályi kivonatok egyértelműen mutatják ezt a pályát – állapítja meg az elemzés.
Fotó: Pixabay
***