A baloldal már kész tényként kezeli Magyar Péter győzelmét; sosem volt ekkora tétje a választásnak – Stumpf István a Mandinernek

Mozgalmas év az idei: márciusban szakmai teljesítményének elismeréseként Széchenyi-díjban részesült, és kihívásoktól sem volt mentes ez az időszak. 
Igazán örültem az elismerésnek, tulajdonképpen az egyetemi oktatói, kutatói és tehetséggondozói életpályám megkoronázását jelentette. Büszke vagyok arra, hogy azok a közösségek, amelyekben szocializálódtam, a Bibó-kollégiumtól kezdve a Századvégen át az ELTE-ig és a Széchenyi István Egyetemig, mind sarokkövet jelentettek a személyiségem alakulásában. Mindemellett rendkívül fontos volt a kibocsátó közeg, a hercegkúti-sárospataki környezet, ahol szintén büszkék a díjazásomra. Ami a nehézséget illeti, januárban váratlanul kiderült, hogy az egyik legagresszívabb daganatos megbetegedéssel kell megküzdenem. Sikeresen túl vagyok a nehezén, sem a kemoterápiának, sem a sugárkezelésnek nem érzékeltem negatív következményét. Ez részben a kiváló orvosaimnak köszönhető, de leginkább a feleségemnek, aki folyamatosan figyel a táplálkozásomra. Magam is mindent megteszek a jó állapot fenntartásáért, rendszeresen sportolok, ami korábban is része volt az életemnek, minimum napi egy órát töltök edzéssel. Nem adtam fel az intellektuális érdeklődést sem, nem zárkóztam el a találkozások és az olvasmányok elől. Mindenkinek azt ajánlom, hasonló esetben vegye fel a kesztyűt, igenis van esély arra, hogy a szervezet visszanyerje az ellenálló képességét a betegségekkel szemben. 

Nyáron a Hotel Lentulai című műsorunkban Orbán Viktor elismerően nyilatkozott önről, úgy fogalmazott, fantasztikus kancelláriaminiszter volt. Mit szólt hozzá? Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre? 
Kifejezetten jólesett. A miniszterelnök ritkán dicséri a munkatársait – lehet, hogy visszamenőlegesen már könnyebben teszi, de akkoriban sokkal inkább a számonkérés és a motiválás jellemezte a közös munkát. Én is büszke vagyok a kancellári időszakra, az 1998 és 2002 közötti polgári kormányzásra, amibe sikerült innovációt vinni. Az új modell megteremtése lehetővé tette a politikai típusú kormányzást, vagyis azt, hogy a miniszterelnök ne legyen foglya a minisztériumoknak és a minisztereknek, hanem a stratégiai kormányprogram végrehajtása legyen a fókuszban. Az elején nehéz volt elérni, hogy a miniszterekben tudatosuljon, ők a kormány képviselői a tárcákban, nem pedig a minisztériumok lobbistái a kormányban. Ez fontos kritériuma volt annak, hogy a törékeny koalíciós helyzet ellenére – hiszen 1998-ban nehéz időszakot örököltünk – el tudjunk indulni a polgári kormányzás irányába, amelynek lényege a középosztály megerősítése és a nemzetegyesítés határváltoztatás nélküli megteremtése. Hittünk a szeretet és az összefogás hatalmában, ami ma is aktuális üzenet. 

Vagyis a polgári Magyarország ön szerint nem csupán politikai termék volt a Fidesz szemében? 
Sosem gondoltam annak. A polgári Magyar­ország iránytű volt az akkori politikusok számára, a polgárt olyan kategóriaként fogtuk fel, amely a nemzeti középosztály gerince, teljesítménnyel, erénnyel, nemzeti elkötelezettséggel, identitással, hittel bíró egyének közössége, akik bizonyosak abban, hogy Magyarországnak van jövője a Kárpát-­medence közepén, és akik a saját példájukon keresztül próbálják meggyőzni a többi embert is arról, hogy a munkába vetett teljesítmény, a gyarapodás fontos eleme az életnek. 

Hogy látja, az utóbbi tizenöt évben is a polgári Magyarország megteremtésének szellemében tevékenykedtek az Orbán-kormányok? 
Alapvetően igen, de ez az időszak bizonyos szempontból két részre osztható. Volt a hét bő esztendő, s reményeim szerint lassan befejeződik a hét szűk év is. Az első periódus sokkal inkább megfeleltethető volt a polgári kormányzás hagyatékának, garantálta az emberek biztonságát és a rendszer stabilitását, fontos eleme volt a nemzeti identitás és szuverenitás, és legfőképp azt tartotta szem előtt, hogy a nemzet, a társadalom kötőereje és tartópillére a család. Ennek jegyében a család megóvása, támogatása, a gyermekek születésének elősegítése kitüntetett társadalompolitikai cél és nemzetstratégiai alapelem volt. Ami a fő különbséget jelenti, hogy akkor bőségesebbek voltak ehhez a hazai és az EU-s erőforrások, sikerült megállítani az elszegényedés folyamatát, megerősíteni a középosztály gerincét s lehetővé tenni azt, hogy Magyarország gazdaságilag is elrugaszkodjon. Aztán jöttek a világválságok és a hét szűk esztendő. Migrációs krízis, koronavírus-járvány, több mint három éve pedig háború dúl a szomszédban. Ilyen kihívásokkal teli időszakban egyetlen ország sem tud úgymond kitűnően teljesíteni, s nehezebb azokat a polgári értékeket szem előtt tartani, amelyeket ez a kormányzat kétségkívül képviselt. Ezenkívül az utóbbi időben az is problémát okozott, hogy elindult a polgári értékek eróziója. 

Mire gondol? 
Az emberek elsősorban az érdemtelen gazdagodáson vannak felháborodva. A kormány a munkaalapú társadalom értékéről, a munkával szerzett jövedelem jelentőségéről beszél, ám nem mindenki mögött látják az ilyen jellegű gazdagodást megalapozó teljesítményt. Ez a viselkedéskultúrán is nyomot hagyott, egyeseknél megjelent az erőszakos, túlságosan magabiztos, másokat „lenéző”, nem kooperatív magatartás. Ez korrekciót igényel. A hiten, szereteten és összefogáson alapuló gondolkodásmód ennek a politikai közösségnek a fundamentális bázisát alkotta, arra tudott ráépülni. Ez segítette elő például azt, hogy a 2002-es vereséget követően nem merült alá, hanem létrehozta a polgári köröket. Nem véletlen tehát, hogy a kormány most ezekhez az értékekhez nyúl vissza. 

A digitális polgári körök felveszik a versenyt a 2002 után kiépülő „civil hálózattal”? 
Alapvetően két kezdeményezésről beszélünk. A harcosok klubja háborús időszakban nem biztos, hogy szerencsés elnevezés, nekem a szabadságharcos szimpatikusabb lenne. Az visszatérést jelentett volna a nyolcvanas évekbeli Fideszhez, tágabb értelemben a magyar történelem 1848-as, 1956-os hagyományai­hoz. A digitális polgári körök elnevezése esetében is akad hiányérzetem, de csak azért, mert nincs kidomborítva a lényeg. A cél ugyanis a magyar társadalomban és a lokális közösségekben meglévő hagyományok újragondolása. Egyfajta új, lokális patriotizmus megjelenésére van szükség. Minden politikai hatalom törekszik a centralizációra, ám örömteli, hogy az utóbbi időben mintha megerősödtek volna a helyi közösségek és kezdeményezések. A helyi társadalom mostanra sokkal izmosabb, karakteresebb lett – intellektuálisan, gazdaságilag és politikailag egyaránt. Ebből többet lehetne meríteni a polgári körök újragondolása során, a patriotizmus és benne különösen a lokálpatriotizmus felélénkítésével. 

Tagja lett valamelyik dpk-nak? 
Felkérést kaptam, hogy legyek az egyes számú digitális polgári kör tagja, amit nagy megtiszteltetésnek vettem, de a betegségemre tekintettel nem tudtam vállalni. Ha az ember beszáll egy ilyen kezdeményezésbe, akkor teljes erővel kell csinálni, márpedig az orvosaim és a családom arról győzköd, hogy tekerjek le a közéleti aktivitásból. Szóval inkább megfigyelőként veszek részt a szerveződésben. 

és hozzá tudnak tenni a közös országépítéshez. A digitális lokálpatriotizmust segítő csoportok mind arra szolgálnak, hogy felelevenítsék és újraértelmezzék a talán már elfeledett értékeket, emellett mozgósítsák az országépítő tudást, tenni akarást. Sajnos nem lesz egyszerű. 

Miért? 

Aki ezt nem teszi, a politikai közösség és ezáltal a nemzet identitását rombolja, ezzel pedig gyengíti azt a szuverenista szabadságharcot, amit Orbán Viktor a globális térben vív. Magyarország mérföldkőhöz érkezett, véget ért a pax Americana. Egy ilyen kis ország pedig csak akkor tudja megtalálni a helyét, ha a nemzet felsorakozik a stratégia mögött. Ehhez egység, közös azonosságtudat, identitás, illetve történelmi gyökereink megóvása szükséges. 

Az ország mostani megosztottságát tapasztalva ez kissé naiv elképzelésnek tűnik. 
Kétségtelenül megosztott az ország, és számos, főleg szimbolikus térre sikerült benyomulniuk azoknak a kritikus erőknek, amelyek joggal vagy kevésbé joggal fogalmaznak meg kritikát. Emiatt olykor elhomályosodik az eltelt tizenöt év kormányzati teljesítménye, ráadásul épp most – ahogy arra már utaltam – a gazdasági környezet sem ideális, amit óhatatlanul megérez a társadalom. Nem árt azonban felhívni a figyelmet a tényre, hogy a kormány még ilyen körülmények között is igyekszik támogatni a külön­féle társadalmi csoportokat azért, hogy az alap­értéket erősítse, a család fundamentális szerepét megtartsa, a fiatalok életpályakezdését segítse. Az olyan nagy rendszereket viszont, mint az oktatás és az egészségügy, nem lehet egyik pillanatról a másikra átalakítani. Voltak kórházfelújítások és jelentős orvosi béremelés, ám a Sátoraljaújhely környékén lakók például épp azért aggódnak, mert nincs elegendő szakember. A kormány észleli az újabb és újabb problémákat, de a megoldáshoz idő kell. Kétségtelen: ezt a helyzetet használja ki jól az új ellenzék az újonnan meghonosodott celebmentalitással. Merthogy átalakult a politika természete, eljött a valóságshow-k kora – pedig a politika nem pusztán valóságshow. 

Hanem? 
A politika igenis a közügyek szolgálata, illetve a problémák megoldására irányuló cselekvés. Ha pedig az aktuális politikai elit nem tudja a közt szolgálva teljesíteni a feladatát, az emberek el fogják zavarni. 

Nehéz dolga lesz a választás után a régi-új kormánynak, mert nehéz helyzetben van a világ. Erősödőben van az érzelmi ellenállás, az elégedetlenségi hullám, ezt lovagolta meg Magyar Péter. 

Sikerrel? Jelentős eltérések vannak a felmérések között. 
Egykori választás- és közvélemény-kutatóként, a legnagyobb tisztelettel adózva a kollégáimnak, már nem tudom a felméréseket olyan egyértelmű, a választói magatartást jelző indikátorként felfogni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Egyre kevesebb a személyes adatfelvétel, a felmérések inkább zajlanak telefonon vagy online, ezeknek a hibahatára lényegesen nagyobb. 

Kétségtelen, egyes helyi közösségekben, társadalmi csoportokban erős elégedetlenség van, ennek egyik lenyomata a Tisza-szigetek megjelenése, ahol a főleg a liberális értelmiség által megfogalmazott kritikákat fogadják nagy üdvrivalgással. Ám továbbra sincs közfelfogásként elfogadott értelmezés arról, miért lenne szükség kormányváltásra, és milyenre. Egykori alkotmánybíróként kifejezetten zavar, hogy Fleck Zoltán, Vörös Imre és mások megint arról értekeznek, ellenzéki győzelem esetén feles többséggel is át lehet majd írni kétharmados törvényeket. Ez olyan jogi anarchiához vezetne, amilyet nem kívánhatunk az országnak. Az előző időszak egyik legfontosabb vívmánya a biztonság és a stabilitás. Európában Magyarország az egyetlen olyan állam, ahol kiemelt értékként kezeljük a politikai stabilitást, a rendszerváltoztatás óta minden kormány kitöltötte a mandátumát. Ami a Tisza támogatottságát illeti: liberális barátainkkal folytatott beszélgetéseim során magam is érzékelem, egyesek kész tényként kezelik a kormányváltást. Csakhogy a kihívó továbbra is a kormányzóképesség felmutatásának teljes hiányával küzd, márpedig ahogy közeledik az igazság pillanata, a választó egyre inkább mérlegeli, mit veszíthet. Felteszi magának a kérdést: igent mondjon-e egy kétségkívül kaotikus időszakra, amelyben jön egy ismeretlen, mindenféle ígéreteket hangoztató, Brüsszelnek megfelelni akaró, celebmentalitású, szakértelmet csak a saját interpretációján keresztül bevonó politikus? A kihívó főleg a fiatalokat találja meg, de hát az új generáció mindig lázad a fennálló rendszerrel szemben. Úgy vélem, 

Korábban arról beszélt, a 2002-es vereségben szerepet játszhatott, hogy a választási kampányból a Fidesz kivonta a miniszterelnököt. Jó irány, hogy Orbán Viktor már hónapokkal a hivatalos kampány előtt intenzíven jelen van a nyilvánosságban? 
Valóban, akkor a kampány irányítói azt gondolták, elég, ha Orbán Viktor a végén száll be – csakhogy ez „elvonási tüneteket” okozott a szavazókban, s hozzájárult a vereséghez. Mostanra Orbán Viktor nemzetközileg is meghatározó politikussá vált, van egy világos világképe, amire még az ellenfelei is kíváncsiak. Ez a szerep dominált nála az utóbbi másfél-két évben. Aztán történt egy radikálisnak tűnő váltás: a kormányfő látványosan ráfordult a belpolitikai kérdésekre, egyre többet jelent meg fórumokon, s helyi ügyekről kommunikált. Ennek van pozitív hatása, hiszen a személyiségét is jobban be tudta mutatni; azok, akik kíváncsiak voltak arra, a kormányfő mit gondol a világról, a magyar társadalomról és a politikáról, most kapnak egy sokkal cizelláltabb Orbán-személyiséget. De meg kell találni az egészséges egyensúlyt. Emlékszem az egyik beszélgetésünkre, amikor Orbán Viktor azt mondta: „István, ha az ember miniszter, a politikáról nem beszélni kell, hanem csinálni.” Arra figyelmeztetett, a kormányban ne politológus legyek – nem is akartam az lenni –, hanem kormánypolitikus, aki megoldja a feladatokat, nem pedig értelmezi a világot. Ezért nemrég mondtam is neki: „nem értem, mi van, most te vagy Magyarország első számú politológusa, akadémikusi szinten értelmezed a nemzetközi meg a hazai folyamatokat”. (Nevet) Ettől függetlenül igaz: a korábbiaktól teljesen eltérő jellegű kampányra kell készülni, hiszen megváltozott a világ, a magyar társadalom, de a Fidesz körüli politikai klíma is. Felgyorsult emellett a digitalizáció, a hagyományos eszközökről a közösségi médiás és más netes felületekre került át a politikai kommunikáció. Orbán Viktor most a politikusi szerepet fejleszti, hogy egyfajta iránytűt adjon. Aki ugyanis meg tudja teremteni a szinergiát a széttartó folyamatok között, az tudja uralni a valóságot. A választás tétje 2026-ban sokkal nagyobb, mint bármikor korábban: 

Ha már globális vizek: többször hangsúlyozta, Magyarországnak az Európai Unióban van a helye, de formálnia is kell a közösséget. Ez mennyire valósult meg? 
Az utóbbi időszakban az volt a szerepünk, hogy görbe tükröt tartsunk az Európai Unió elé, s bemutassuk, hogyan veszíti el az alapító atyák által megfogalmazott identitását, miként adja fel azt a kulturális missziót, ami a görög–római, zsidó–keresztény kultúra alapján Európa védelmét szolgálná. Orbán Viktor szembesítette a közösséget azzal, hogy az általa vezetett politikai erő igenis védi a magyar társadalmat az Európai Unióban már elindult iszlamizálódástól, valamint a radikális woke és az lmbtq-ideológia hatásaitól. Persze felmerülhet a kérdés, esetleg mégis mi vagyunk-e tévúton, hiszen egyedül állunk az egyik oldalon, míg a másikon zömében huszonhatan. Én azok közé tartozom, akik azt mondják, lehetne más nyelvet használni, ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem adható fel az a misszió, amit Magyarország visz az európai kultúra védelmében immár évszázadok óta. Hogy emiatt büntetést kapunk, az nyilvánvalóan szűkíti a kormány gazdaságpolitikai mozgásterét, de most már legalább világos: politikai alapon teszik velünk. 

 – benne az Európai Unió Bíróságával, az Európai Bizottsággal és azzal a több tízezer bürokratával, technokratával, jurokratával, aki gyakorlatilag mélyállamként uralja az európai intézményrendszer irányítását, és fogva tartja a nem a polgárok által választott vezetőket. És akkor még nem beszéltünk a korrupciós ügyekről. Elképesztő, hogy egyesek mintha büntetlenül sérthetnék meg azokat a szabályokat, jogállami elveket, amelyeket Brüsszel kíméletlenül érvényesíteni akar. Belső erózió van tehát az unióban, amit csak tetéz Európa geopolitikai szerepvesztése. Egyre többen látják: ha így megy tovább, Európa nem pusztán elveszíti a versenyképességét, de olyan kiszolgáltatottá válik az új globális szereplőknek, például Indiának és Kínának, na meg persze az Egyesült Államoknak, hogy megszűnik az önállósága is. Éppen ezért valódi sikersztori, hogy tavaly az Európai Parlamentben meg tudott alakulni a patrióta frakció, amiben Orbán Viktornak elévülhetetlen érdemei vannak. Ha formálisan még nem is, informálisan egyre nagyobb támogatottsága van annak a gondolatnak, hogy jelentős változás kell az Európai Unió vezetésében. Ez immár létkérdés. 

Konzervatív forradalmat várt Donald Trump hatalomra kerülésétől, de idáig sok ígéret teljesítése elmaradt. Hogyan értékeli az amerikai elnök eddigi működését? 
Mindenképpen új fejezetet nyitott, elég csak a mélyállam elleni küzdelemre gondolni. Az igazságszolgáltatás terén is zajlanak változások, gazdasági területen pedig Trump fő műve a vámháború, amely ugyan baráti országokkal is konfliktusokhoz vezetett, nyilvánvalóan azt akarja elérni, hogy az amerikai gazdaság újra erőre kapjon. Eközben az elnök próbálja kimenekíteni az országát a hitelezők fogságából, ezt szolgálja a stablecoin bevezetésének kísérlete. A háború kérdésében nyilvánvaló: Trump-féle túlzás volt a huszonnégy órás befejezés ígérete, ám kétségtelen, hogy ő ülteti le a háborúzó feleket, és próbál párbeszédet teremteni, domináns szereplőként fellépni. A konzervatív forradalom tehát igenis elindult, elkezdődött a progresszív-agresszív liberális mainstream ideológia átformálása. 

A javuló magyar–amerikai kapcsolatok jelentősége mekkora most? 
Paradigmaváltás történt. Már nem vagyunk állandóan védekező pozícióban, nem érkeznek negatív jelentések az emberi jogi helyzetről a magukat civilnek nevező szervezetektől – sőt épp ellentétes megállapítású dokumentumokat látunk. Ilyen látványos áttörés a gazdasági együttműködésben egyelőre nem történt, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog. Egyesek kritikaként vetik fel, hogy Orbán Viktor még nem volt a Fehér Házban az új ciklusban, szerintem viszont neki fontosabb az, hogy a magyar választási kampány idején Trump jöjjön el Magyarországra. Erre látok is esélyt. Egyébként az amerikai elnöknek is érdeke az, hogy legyen Európában egy olyan szövetséges állam, amelyiknek fontos a saját érdekeinek a képviselete, ez Magyarország esetében a Hungary first, amit össze lehet hangolni azzal a politikával, amit az America first jelent.

Nyitókép: Ficsor Márton