A torpedóromboló és a törpedoromboló

Sokféle válasz adható arra, mikor kezdődött a modern kor. A felvilágosodással? Vagy a legjelentősebb választóvonal voltaképp az ókor és az azt követő időszak között van, és így voltaképp a Római Birodalom bukása környékére is datálhatjuk a modernitás kezdetét? Persze ott van még a középkor is, amelynek végén a reneszánsz a tudományos felismerések ókori világ után beköszöntő sorát hozta. Ezek a korszakhatárok a vallás, a kultúra, az egyetemes tudás tetszőlegesen kijelölt pontjai. Később a gazdasági és társadalmi jellegű korszakolás is indokolttá vált. 

s a közösségi média nemzedékeket tart függésben, mert jelentős hányadukat félelemmel tölti el, hogy valami fontosról lemaradnak, ha nem csüngnek állandóan a képernyőn. 

A kor sokféle új jelenségének egyike a régi ellenzéki pártokat lesöprő ellenzéki vezér, aki törpedorombolójaként szegődik mindenkinek, aki az országnak ártana, és mint Kierkegaard Ábrahámjának paródiája, minden erkölcsi normát sutba dobva politizál, igaz, ő nem Istenben hisz, csupán önmagában. 

Ez azonban nem segít másokon. 

Az ország torpedórombolóként hasított át 2010-től a világjárvány kitöréséig az addig felhalmozott bajokon, pusztulaton, s gyarapodott, miközben a kultúra terei a millennium óta nem látott módon gazdagodtak, a természeti örökségünk védelme pedig az erdőtelepítéstől a vízgazdálkodásig mindenben és mindenhol előrébb lépett. Persze maradt baj bőven elég: a számos problémával és szakember­hiánnyal küzdő egészségügy, a közoktatás minőségi problémái, s nyilván ki-ki tud még példákat. A közoktatás képzési, módszertani, szemléletbeli kérdés, így az is lehet, hogy akkor se oldódott volna meg, ha tovább hasít az ország. Az egészségügy azonban bizonyosan rendben lenne. 

A „minél rosszabb, annál jobb” Insta-instantpolitikát haszonelvű szemmel akár szabad is követni: utilitarista nézőpontból ugyanis nincsenek abszolút erkölcsi tilalmak vagy imperatívuszok – a „hasznosság” maximalizálásának imperatívuszán kívül –, egy politikusnak minden meg van engedve, ha azt reméli, hogy még egy voksot hozhat. Előbb-utóbb (inkább előbb) azonban minden olyan politikai mozgalom felszámolja magát, amely így kalkulál. A választók érzékelése ugyanis hamar az lesz, hogy az ő érdekeik semmisek. 

„Lasst Euch nicht verwenden!” (ne engedjétek, hogy kihasználjanak benneteket) – kiabálták a lipcsei tüntetők a DDR összecsuklásakor, tartva a provokátoroktól. Remélhetjük, hogy az ellenzéki választók mind nagyobb hányada ismeri fel saját státuszát, és új kihívó után néz, mert a kormánypártok megérdemelnének egy méltóbb ellenfelet.

Nyitókép: Mandiner-archív