Igen: erre mondjuk, hogy Trianon Erdélyt egy fejletlenebb, kulturálatlanabb, civilizálatlanabb világhoz csatolta

Toldi Miklós párviadalban legyőzi a cseh bajnokot, aki „Duna szigetében” vagdalkozva több magyart is megölt korábban. A budai szurkolótábor, Nagy Lajos királlyal az élen, lelkesen ünnepli a hőst, aki elégtételt vesz a nemzeti sérelmeken.

Bő évszázada ennek egyik legfontosabb terepe a sport, és azon belül hangsúlyosan a legnépszerűbb ága, a labdarúgás. Válogatott meccseknél ez egyértelmű, de a Kárpát-medencében még ez is bonyolultabb.

(Ez egyébként a klub hivatalos neve; a román újságokban is – noha a várost románul Miercurea Ciuc-nak hívják – így szerepel. Hasonlóan egyébként az FC Hermannstadthoz, amely Nagyszeben német nevét viseli.) Ezzel az ország lakosságában durván 4 százaléknyi arányt képviselő székelység hat százaléknyi első ligás klubbal büszkélkedhet. Ha nem esett volna ki az utolsó pillanatban tavaly a Sepsi OSK, akkor most ez 12 % lenne…

hiszen a csapat elnöke, Szondy Zoltán „nem köntörfalazott, nyíltan kimondta, felvállalják a magyar kisebbség képviseletét a labdarúgásban, csakúgy, mint a politikában az RMDSZ.” 

Rögtön az első fordulóban a bukaresti Dinamo látogatott Szeredába, és értelemszerűen jöttek a szurkolóik is. Nyilván nem öltöny-nyakkendős diplomaták serege, de aki látott már magyar válogatott meccs előtti tízezres fekete pólós vonulást, el tudja képzelni, hogy

Nos, ezek a bukaresti ultrák molinón is üzentek a hazaiaknak, a szokásos régi toposszal, amivel Attila népét lebozgorozzák a Balkánról juhaik nyomában észak felé vándorlók leszármazottai. „A körmeitek alatt lévő föld is román”, írták.

Jellemző, hogy én először kézkörömre asszociáltam, a mezőgazdasági munka során előfordul az ilyesmi, de ők bizonyára a lábkörömre gondoltak, mert náluk a mezítlábas életmód folytán ez gyakorta megesik.

A csendőrség egyébként a szervezőkkel közösen kiszorította a balhés vendégdrukkereket. A bukaresti csapat vezetői pedig azt kifogásolták, hogy többen Nagy-Magyarországot ábrázoló pólókban és zászlókkal jelentek meg.

„Amennyire én tudom, a csendőrség először szóban lépett fel”, nyilatkozta Szondy a román sajtónak. „Ők azt mondják, hogy (a szurkolók) megtámadták őket, és természetesen erre reagáltak is. Ha valaki Amerikában megtámadna egy rendőrt, tudják, mi történne. (…) A közösségi médiában kering egy kép egy úrról, aki Nagy-Magyarország térképes pólót visel. Olyan térképet, amit a román törvények nem tiltanak. (…) nem volt semmilyen felirat, transzparens vagy zászló, ami törvénytelen lett volna.

A Csíkszereda kezdőcsapatában egyébként nyolc magyar játékos kapott lehetőséget (öt csonkaországi, két erdélyi és egy felvidéki), nehéz lenne tehát vitatni, hogy a foci identitásképző ereje különleges hangsúlyt kap a klubnál. Ennek része az is, hogy a románok szidnak minket, mi meg őket. Lehet, hogy jobb lenne egy udvariasan üldögélő és tapsoló, kizárólag a sportteljesítményért a stadionba járó jólöltözött polgári közönség, de ez most nem erről szól.

Az van benne, amit egy magyar-román (már nem emlékszem, hogy válogatott vagy klub) női kézilabda meccs után Elek Gábor úgy fogalmazott meg: dupla öröm.

Ezek az ügyek felteszik a térképre Székelyföldet, a magyar-kérdést; mind a románok, mind a nagyvilág láthatja, megtapasztalhatja, hogy itt magyarok (öntudatos magyarok) is élnek. Román részről ugyan kicsit furcsa, hogy ők, akik abszolút birtokon belül vannak, mitől ennyire idegesek, miért félnek a (sajnos) csekély százalékarányú magyarságtól. Persze értjük, hiszen egy megmagyarázhatatlan csoda, hogy ők

Külön kis csavar a történetben, hogy a második félidőben áramszünet miatt hosszú percekre félbeszakadt a mérkőzés. Jellemző, hogy egy ilyen technikai malőr mögött (talán nem alaptalanul) szabotázst sem tart elképzelhetetlennek a magyar klub elnöke. „Az áramszünet az egész környéket érintette, ahol a stadionunk is található. Ilyesmi még soha nem fordult elő. A mérkőzést megelőző héten – félig németként elég alapos vagyok – kétszer is ellenőriztük a világítási rendszert, és minden rendben volt.”

Ezt olvasván felidéződött bennem a 2000-ben, Romániában rendezett női kézilabda Eb, amikor a hazaiak elleni meccsünkön éppen akkor borult vaksötét a csarnokra, amikor Farkas Ági felugrott és lőtt – soha senki nem tudta meg, bement-e a labda. 

***

(Nyitókép forrása: FK Csíkszereda)