E sorok írója például 1985–1986 táján volt betegtologató a János Kórház traumatológiáján, éjszakai ügyeletben, na az volt az élet iskolája! Tíz rohamkocsit minimum négyszer a rendőrségi URH-autó követett, s a „páciens” hozzá volt bilincselve az ágyhoz. Jöttek a kocsmai verekedők, az alkeszek, a börtönben befalcoltak, a részegen elütöttek, a rothadó végtagú hajléktalanok (akik a Kádár-rendszerben természetesen nem is léteztek), a lelkiismeretes doktorok pedig megmentették, akit lehetett, a lelkiismeretes ápolók pedig ápolták őket.
Nemegyszer merült fel a kérdés, hogy de hát minek… Csúnya dolog ez, tudom, akkor is így volt. A késelő cigány, akinek aztán egy korsóval úgy szétverték a fejét, hogy itt-ott kilógott az agya, s mindenki tudta, ha megmarad, hátralévő életében a nyálát fogja folyatni és maga alá csinál – mégis megmentették. Életben maradt. És hátralévő életében folyatta a nyálát és maga alá csinált.”
Nyitókép forrása: Mandiner/Ficsor Márton