Másodállás a köz- és a magánbeteg-ellátás tükrében

„A probléma felismerése fontosabb, mint a megoldás megtalálása. A pontos leírás ugyanis csaknem automatikusan elvezet bennünket a megoldáshoz.”
(Einstein)

Felvetődik a kérdés, vajon miért dolgoznak orvosok másodállásban privát intézményekben akkor, amikor megszűnt az az anyagi kényszer, hogy az orvosok csapot-papot otthagyva rohanjanak magánrendelésre.

amit nyilvánvalóan elnéztek nekik, különösen ha maga a főnök is ezt tette! A miértre az lehet a válasz, hogy a többség továbbra is elégedetlen a jövedelmével, vagyis a cél az anyagi haszonszerzés.

A hazai egészségügyben az állami és a magánellátás viszonya máig nincs összehangolva. Ennek egyik lényeges eleme a közellátásban dolgozó orvosok magánbetegek ellátásában való részvétele, vagyis az ún. másodállás kérdése. Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény 4. §. (1) bekezdése alapján engedély adható ki másodállás betöltésére. Az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) jogosult az engedélyezések kiadására úgy, hogy figyelembe veszik az adott intézmény ellátási érdekét is.

Az engedélyező szerv a kérelem elbírálásakor tehát szem előtt tartja az egészségügyi szolgáltató ellátási érdekét. A „kivételes“ (!) engedély megadása azonban a szabályozás megcsúfolása (lásd később). A törvény sajnos nem szól arról, hogy ki és hogyan ellenőrzi az adatok helyességét, indokoltságát és a kérelem jogosságát.

Korombéli nyugdíjas kollegám urológiai problémája miatt kényszerül műtétre. Bár jól ismer személyesen csaknem minden illetékes orvost, mindegyikük csak igérget és küldözgeti egyik helyről a másikra; két hónap alatt sem sikerült időpontot kapnia a beavatkozáshoz. Az ok nyilvánvaló: a prioritás nem a közbiztosítottaknak szól (és nem a kollegának), mert munkaidő alatt intézi privát betegei dolgát. A műtét kijelölésének huzavonája arra szolgál, hogy a beteget a magánellátás felé tereljék. Bár megszűnt a paraszolvencia,  viszont egyre jobban virágzik a privát ellátás.

Nehéz két lovat egyszerre megülni... Ha egy ismert nyugdíjassal így lehet eljárni, mit remélhet a „no-name” beteg?

Irásbeli kérdést intéztem az illetékes kórházi főigazgatósághoz. Válaszuk szerint a 2023. február 23. napján rendelkezésre álló információk alapján a 2021. áprilisi indulás óta összesen 18 501 esetben született döntés, ami szerint ebből mindössze 81-szer tagadták meg az engedély kiadását, vagyis

Az új szabályozás jó szándékkal történt, de dilettáns módon, a végrehajtást pedig a kollegák gyakran önös érdekekből kijátsszák. Ennek eredménye, hogy összemosható a magán- és az állami ellátás, a magánbetegek gond nélkül beküldhetők a szükséges laboratóriumi és radiológiai vizsgálatokra a kórházba (pl. magánműtét előtti kivizsálásra). 

A kézirat leadásakor felettébb érdekes beszélgetés zajlott le a Magyar Orvosi Kamara szervezésében, ahol Hegedűs Zsolt ortopéd szakorvos elmondja, hogy heti 1,5 napot közkórházban, 2,5 napot magánklinikán és 8 hetente 2 hetet Angliában dolgozik. Ez összesítve heti 4 napi munkát jelent.

Ezek után miért csodálkoznak egyesek azon, hogy Takács Péter államtitkár kezdeményezésére munkaidő-ellenőrzést vezetnek be az állami intézményekben (Indul a kórházi kommandózás; Válasz Online 2024. IV. 19.). Az OKFŐ az ortopéd orvos esetében is kiadta az  egyéb munkavállalási engedélyt, holott ez csak akkor lenne lehetséges, „ha a tevékenység az illető munkaidejét nem érinti”.

Azt is bevallja, hogy a magánellátásban – eufémisztikusan, ahogyan ő fogalmaz – több a „sikerdíj” – vagyis tettének ösztönzője a pénzközpontúság. (Furcsa egy orvostól öntelten a sikerről beszélni, de arról is és hogy az „altatóorvosom”, a bristoli „kórházam”. Legfeljebb a betegnek van altatóorvosa és kórháza, de nem az orvosnak. Az a javaslata, hogy a várólista csökkentéséhez hozzájárulna, ha a hétvégén az ügyeletes orvos ültethetne be csipőprotézist, olyan életidegen, megvalósíthatatlan, hogy megkérdőjelezi a kollega szervezésbeli, gyakorlati ítélőképességét.

Mert ez is az operatőr felelőssége! A műtét nem ér véget az operációval...)      

Különösen akkor tűnik ki ennek a tarthatatlansága, ha maga a kórházigazgató is él vele: kardiológusként magánrendelőt tart fenn, „felettesétől” (?) támogató nyilatkozatot csatolva kér engedélyt a mellékállásra, végül a rendelőjéből küld(et)i a beteget a kórházba szívkatéterezésre, cardiosonographiára és így tovább, amit azután kórházi alkalmazásban részben maga végez. Ha a kórházigazgató így jár el,  óhatatlanul pártolja az ott dolgozó orvosok engedélyének kiadását is, hiszen innen kezdve gátlástalanul megkaphatja bárki az immár legalizált magánműködést. Ugyanezt teszik más, főként operatív szakmák képviselői is.

Melyik hatóság gyakorol ellenőrzést a kiadott engedélyek korrektségét illetően? Korábban az orvosok a lakásrendelőben léptek kapcsolatba a betegekkel, akiket később állami intézményben láttak el. Ma ennek a fordítottja is megszokott, vagyis kezelés után ismét náluk landol a beteg. 2022-ben az egyik választási gyűlésen a prominens FIDESZ-es előadó maga mesélte, hogy felesége műtétje után az osztályos elbocsátásakor a főorvos imígyen ajánlkozott:

Egy megyei kórház ortopéd főorvosa interneten közli: „A magánrendelőben várom mindazon betegeket, akiknek krónikus alsó végtagi panaszai vannak, eldönteni, hogy mi a panaszok eredete, felállítani a kezelési tervet, szükség esetén megkezdeni a műtétre való felkészítést.“ Ugyanő az osztályán a váróban hirdeti saját magánrendelését és adja tudtul, hogy a városban az érdekeltségébe tartozó üzletben hol lehet méret utáni cipőt és egyéb segédeszközöket rendelni, vásárolni.

Egy adat szerint – igaz, évekkel korábban, de a helyzet azóta nyilván nem sokat változott – a Semmelweis Egyetem 415 orvosából 55%-nak volt magánpraxisa (döntően a 3-4 legnagyobb budapesti magánkórházban), ill. 36%-uk két vagy több magánintézményben is dolgozott (Kórház 2017, 23.o.).

Egyedüli megoldás kizárólag a törvény eredeti céljának szem előtt tartása, a kiadott engedélyek indokoltságának keménykezű felülvizsgálata, szigorítása.

A vázolt visszás helyzet kizárólagos vesztese a kórházi beteg. Ha másutt (pl. Németországban) megoldották a két ellátási forma tisztességes elválasztását, együttműködésük szabályozását, akkor itthon is sikerülhetne, erre azonban szemléletváltásra lenne szükség. Milyen törvény az, ahol nem az eredeti törekvés, hanem a kivétel uralkodik?!

Két cipőgyáros járt a sivatagban. Az orrlógató csak azt látta, hiába jött, errefelé senki se hord cipőt. A vérbeli üzletember viszont felujjongott: „Micsoda lehetőség, itt mindenki mezítláb jár!”. Az adoma – mutatis mutandis – alkalmazható a mai hazai orvosok „üzlethez” viszonyulásához: nem a hivatás, hanem az abban rejlő haszonelvűség áll előtérben.

Írta: Gaál Csaba Németországban élő sebész főorvos

***

(Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán)