„A vasárnapi, példátlan izgalmakat hozó lengyelországi elnökválasztás és annak eredménye különös és különleges jelentőséggel bír. Magyar állampolgárként is szorítottam a számomra rokonszenvesebb jelölt sikeréért.
Nem csupán a közös történelmi események miatt, a személyes emlékek és kötődések okán is. Mert azok ugyanúgy éltetik tovább a megtörhetetlen szimpátiát, már csak a befogadások és a véradások révén is.
Tuskék győzelme után is leírtam, én már csak így maradok. Ha Kádárék ócska propagandájának sem sikerült megutáltatnia velem a „nem dolgozó” lengyeleket, és a kabátom hajtókáján ott virított a Solidarnosc jelvény, akkor most sem látok okot arra, hogy változtassak az álláspontomon.
Annál is inkább, mert olyan, hogy lengyelek, en bloc nincs. Különböző lengyel emberek vannak, akiknek nagyjából a felével érzek sorsközösséget a politikai törésvonal mentén.
Egyébként így volt ez a hetvenes évek vége felé is, a Lengyel Egyesült Munkáspártnak rengeteg tagja volt, és később nyilván sokan örültek Jaruzelski tábornok megjelenésének is, szorgalmasan építve a legendát, hogy ha nem ő jön, akkor jönnek a szovjetek.