Nem kell félni az MI-től, meg is lehet szeretni

Néha szeretek meglepetést okozni, így mostani írásomban egyetlen mondatot sem fogok a Videotonról, a futballról, a fehérvári stadionról mondani. Nem mintha nem volna fontos, de a napi, azonnali hírek világában még nagyobb a jelentősége, hogy foglalkozzunk stratégiai kérdésekkel is. A stratégiai dilemmák távlatos elemzésére legalkalmasabb aréna pedig nem stadionban, hanem a világot jelentő deszkákon van. 

Pár hete láttam a fehérvári Vörösmarty Színházban (ez itt a reklám helye is, remélem, elnézik nekem a szerkesztők) A Nibelung-lakóparkot Szikora János rendezésében. Spoiler következik. Mit gondolnak, a darab végén ki kapja a hatalmat jelképező gyűrűt? A nagyvállalkozó? Valamiféle politikai erő letéteményese? A „nép gyermekei”? Nem, nem és nem. A hatalmat a mesterséges intelligencia, egy Huba nevű humanoid robot kapja. Évezredekig tartott, de kitartó törekvése, néha arrogáns, néha inspiráló kíváncsisága révén az ember annak a küszöbén áll, hogy istent játsszon. A brutális tempójú technológiai fejlődés brutális etikai kérdéseket is felvet. Felér-e vajon az ember emberként, tehát lelkében ahhoz, amit szellemével teremt, vagy az intellektus köröket ver a moralitásra, és a technológia csak gyarlóbbá, esendőbbé, lustábbá tesz minket? Kérdezek konkrétabbat egy feldolgozó­iparra épült és abból építkező város polgármestereként: mi történik a nálunk dolgozó több tízezer gyári munkavállalóval, ha tevékenységük jelentős hányadát átveszik az intelligens, problémamegoldásra is képes robotok? Előáll ugyanis az a paradoxon, hogy a gazdasági teljesítmény szinten marad, vagy akár nő is, a munkaerő-szükséglet azonban a töredékére esik vissza. Ez olyan kérdéseket vet fel, melyeket nem szabad utólag megválaszolni. Terv kell és cselekvés, mégpedig azonnal. A fejlődés irányát ugyanis látjuk, ezáltal a következményeit is fel tudjuk mérni. Viszont a „hosszú táv” hálátlan műfaj a (poszt)modern politikában. A pillanat uralása a kortárs politika első számú módszere, csakhogy évtizedes távlatú versenyt ezzel a technikával nem lehet nyerni. Ezt tetézi, hogy az elsősorban multinacionális óriások által fűtött technológiai innovációt kellene valahogyan mederben tartaniuk az el­nehezedő, egyre bonyolultabb, egyre rugalmatlanabb állami és államközi bürokráciáknak. Főleg az utóbbiaknak egyébként, hiszen olyan vállalatokról beszélünk, melyek némelyikének értéke kisebb országok nemzeti össztermékével rivalizál. Az alapján, hogy az EU a nyomorult óraátállításos problémát sem tudta megugrani nyolc év alatt, és inkább feladta az egészet, mérsékelt várakozásaim vannak az MI-kérdés időszerű, hatékony és etikus megoldása kapcsán. Hasonlít a képlet a környezetvédelmi kérdésekhez: sokan várnák a spanyolviaszt a nagy nemzetközi és nemzeti testületektől, de azt hiszem, gyorsabb, ha helyben vesszük kézbe az ügyet. Ahelyett, hogy egy eszméletlenül komplex globális vagy kontinensnyi megoldást akarnánk ráhúzni óriási eltéréseket mutató országokra, településekre, kultúrákra és gazdaságokra, cselekedjünk lokálisan! Ezért hoztuk létre Fehérváron az Alba Innovárt, mely 2017-ben indult, és fennállása alatt 34 300 diáknak nyújtott ingyenes programozói és robotikai képzést, 2900 ipari dolgozónak pedig felnőttképzést, átképzést a digitális, robotikai képességekre. Hogy divatos legyek: tekinthetik ezt szuverenitásvédelmi programnak is. Az egyén és a család ugyanis leginkább otthon, a lakásában és tágabb környezetében, a településén szuverén. Erre pedig középtávon az egyik, ha nem legnagyobb fenyegetés a mindent átható, korlátozások nélkül alkalmazott technológia, amely elvehet egzisztenciát, döntési jogot, szabadságot és hatalmat is. Kivéve, ha előbb tanuljuk meg uralni a mesterséges intelligenciát, mint ő minket. Mert szuverenitás nincs hatalom nélkül, az igazi, szinte elveszíthetetlen hatalom pedig a tudás. Ez esetben: a szuverén tudása és hatalma a technológia felett.

A szerző Székesfehérvár polgármestere 

Nyitókép: Mandiner-archív