Már csak annyi az üzenet, hogy „eltüntetünk”. A helyzet leegyszerűsödött az erő nyelvére.
Ez egyben a nyugati liberális demokrácia végének is az egyik jele, a több évezredes politikai realizmus újabb – egyelőre – snecinagyságú esete. E magatartás egyik legszebb részletes leírása olvasható Thuküdidész híres művében, A peloponnészoszi háborúban, ahol a görög seregek a „vagy behódolsz, vagy eltiprunk” taktikát követték a Spártával vívott harcukban, amikor kisebb városállamokat rohantak le vagy annektáltak.
Hogyan jutottunk idáig? Orbán Viktor kezdettől fogva a magyar nép által megválasztott miniszterelnökként cselekedett.
Komolyan vette a demokráciát már akkor is, amikor a választás folyamatában kijelentette, „kis győzelem: kis változás, nagy győzelem: nagy változás”. De hiba volna ezt mennyiségi kérdésként értelmezni. Az utóbbi tizenöt év politikájának magját az adta: át lehet-e törni a kishitűség falát nemzeti méretben?
A magyar baloldal akkor vérzett el, amikor erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt, ugyanis a „merjünk kicsik lenni” a szolgaság választása.
A liberálisok úgy gondolták, hogy a nemzeti hovatartozás érzése idejétmúlt. Az egyes emberrel azt akarják elhitetni, hogy „te vagy a világ közepe (amúgy senki nem törődik veled), azaz a világ bármely emberi lényével azonos helyzetben vagy, mert azonos jogaid vannak”. Mintha a jog valami objektív, a politikai körülményektől és egyezségektől független metafizikai adottság volna.
Nem az. Az individuális jogaid addig terjednek, ameddig a politikai közösséged elismeri őket, azaz a szomszédod is úgy gondolja.
A probléma ott kezdődik, amikor a személyes jogaidból kiindulva bármilyen politikai döntésre vagy cselekvésre kiterjesztik az akaratodat. Másként: ha jogokat kaptál, akkor kötelességed bármit támogatni, amit a jog megadói kérnek tőled. Így válik a polgárból cél, eszköz. Hiheted, hogy te vagy az Isten, de valójában sosem voltál ennyire kiszolgáltatott. Ez a liberális program – objektív – lényege a mai napig.
Ezzel szemben az orbáni politika három értelemben is úgy találta, hogy az egyéni és nemzeti kishitűség béklyója miatt nem tudunk sikeres közösséggé válni a kommunista kollektivista és az egyént elnyomó politika levetésével.
Egy valódi, egészséges közösségnek, amelyben az egyén is megtalálja a számításait, vágyai kiteljesítését, fel kell vérteződnie önbizalommal.
Először is lelki értelemben, vagyis bármivel foglalkozom, bármiből élek, a feladataimat az igényesség mércéje szerint végzem, ezért a világ bármely más emberének munkájával összemérhető, amit teszek. Ki nem mondva, a külföldön munkát vállaló magyarok ezzel a morális erővel mennek el. Másodszor intellektuális értelemben: vagyis hagyományosan jó oktatási-nevelési hátterű emberként eligazodunk a világ dolgaiban, ezért – az ország méretétől függetlenül – képesek vagyunk észszerű javaslatokkal előállni az élet valamennyi területén. Harmadszor politikai értelemben: a kiegyensúlyozott önismeret és a jó döntésekre való képesség elvi állásfoglaláshoz vezet.
A birodalmi betagozódás magyar képviselői nemcsak egy gyarmatokra jellemző, önmagát irányítani képtelen közösséget látnak a magyarokban, hanem le is nézik azt.
Az ellenzék ereje már csak egy bábkormányra futná.
A szerző filozófus
***