És azt, hogy „most Orbán és társai dicsőséges történelemről beszélnek. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak veszteségekből áll”. Továbbá: „A demokrácia nagyon törékeny, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, és nagyon sok a szemétláda. Egy teli vasúti kocsiban elég, ha egy neonáci van.” És:
„Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más. Ennyire műveletlenek ma az emberek.”
Itt látom a nemzeti érzelmű magyar olvasók felhorgadását, a benső vagy hangosan kimondott hazaárulózást. De igazából ennél is szomorúbb a történet, és pont a Jelentős Magyar Író szemszögéből. (És külön ironikus, hogy egy épp Krasznahorkát a családnevében viselő ember relativizálja Trianont.)
A szomorú tény az, hogy ez az íróember, úgy tűnik, már rég magára zárta elméjének, intellektuális befogadóképességének ajtaját.
Úgy a nyolcvanas-kilencvenes években. És még rosszabb, hogy elveszítette az általános emberi empátiáját, a mások életére, az őket körülvevő közösségek valóságára, megértésére, az együttérzésre való képességet. Amely egy írónál, aki azért mégiscsak releváns életmegfigyeléseket és korrajzokat akarhat az utókor számára hagyni, fontos képesség kellene, hogy legyen.