De tényleg, mi az, hogy „nincs remény”? Hogyan lehet ilyen habitussal élni? – még egyszer a botrányos Krasznahorkai-interjúról

Ezúttal egy Jelentős Magyar Író dobta be a követ a Trianon kapcsán egyébként soha nem álló vízbe. Krasznahorkai László, a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, az emberi szenvedés, a létezés tragikumának, a semmi ágán csücsülő lelkeknek ihletett krónikása és történetírója adott egy nagyot szóló nyilatkozatot egy svéd lapnak.

„Műveletlen tömegek – annyi seggfej van” – szól a neves Svenska Dagbladetben megjelent Krasznahorkai-interjú hangzatos címe, mely cím a magyarokra utal, egy magyar író szájából elhangozva, egy külföldi lap számára. És olyanokat mond még az interjúban, hogy

És azt, hogy „most Orbán és társai dicsőséges történelemről beszélnek. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak veszteségekből áll”. Továbbá: „A demokrácia nagyon törékeny, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, és nagyon sok a szemétláda. Egy teli vasúti kocsiban elég, ha egy neonáci van.” És:

Itt látom a nemzeti érzelmű magyar olvasók felhorgadását, a benső vagy hangosan kimondott hazaárulózást. De igazából ennél is szomorúbb a történet, és pont a Jelentős Magyar Író szemszögéből. (És külön ironikus, hogy egy épp Krasznahorkát a családnevében viselő ember relativizálja Trianont.)

Úgy a nyolcvanas-kilencvenes években. És még rosszabb, hogy elveszítette az általános emberi empátiáját, a mások életére, az őket körülvevő közösségek valóságára, megértésére, az együttérzésre való képességet. Amely egy írónál, aki azért mégiscsak releváns életmegfigyeléseket és korrajzokat akarhat az utókor számára hagyni, fontos képesség kellene, hogy legyen.

Mondhatta volna Konrád György 1995-ben, Nádas Péter 2015-ben – most éppen Krasznahorkai mondja 2025-ben. Ugyanaz a lemez ugyanazoktól a köröktől. Nem unják még?

Nézzen Krasznahorkai egy 1945 után jogfosztott, ősi otthonából kidobott, kitelepített, Magyarországra a családjával együtt kisgyermekként átzsuppolt, a semmibe érkező fel­vidéki öregember szemébe. Nézzen Krasznahorkai egy magyar anyanyelvén való megszólalása miatt a vajdasági utcán megvert egykori srác szemébe. Nézzen Krasznahorkai egy Ceaușescu nacionálkommunista rezsimje alatt meggyötört és szétalázott, cserébe a belmagyaroktól érkező sértő megjegyzésekre valószínűleg érzékenyen reagáló székely szemébe. Ha mer.

akinek történelmileg és nemzetiségileg semmi köze a tőle kétezer kilométerre zajló keleti szláv belháborúhoz, mégis Ukrajna katonájaként kell a frontvonalba mennie. Mi miatt? Trianon és következményei miatt. Nézzen az ő szemébe Krasznahorkai. Ha még él az illető.

Minek éltek tovább az akkori eleink, miért dolgoztak, küszködtek, nemzettek és neveltek gyereket azokban az években is? És hol van azokhoz az évekhez képest a mai jóléti, békében élő, dolgozó, iparkodó, gyarapodó Magyarország? Persze, van bajunk elég. Mint minden társadalomnak minden időben. Például a mai Svédországnak is, ahol harmadik világbeli szintű lövöldöző-robbantó erőszakhullám van,

És akkor egy mai svéd lapban a magyar neonáciveszély miatt aggódik a magyar író, Svédország romlásáról és Európa másféle, tényleg mai és aktuális problémáiról pedig egy szót sem szól.

Ja, hogy egyéni problémáit vetíti ki nemzetére a Jelentős Magyar Író? Kellemetlen, jobbulást kívánunk neki. De ha lehet, ne vetítse ki ezt sértő szavakkal egy sokkal több empátiát érdemlő, sokat szenvedett, de örökségére, gyökereire büszke népre. Amelynek elvégre ő is a tagjának született.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

***

Nyitókép: Shutterstock