„Fertőzésszerűen terjedő butaság” – Krasznahorkai László nem tud megállni, itt az újabb „trianonozós” csörte

Ahogy arról korábban beszámoltunk, Krasznahorkai László interjút adott Stockholmban, miután a svéd fordítójával együtt átvette a Herscht 07769 című regényéért odaítélt Kulturhuset Nemzetközi Irodalmi Díjat. Krasznahorkai a beszélgetés során kijelentette:

Az író a tatárjárástól a törökdúláson át gyorsan Trianonig jutott, mely kapcsán lehangzott, hogy annak „máig tartó traumáját szerinte Orbán Viktor és szélsőjobboldali csoportok sikeresen használják fel”.

– mondta. 

Vélemény rovatunkban február elején olvashatták előbb Győrffy Ákos válaszát, majd Kollár Árpád Trianon az nem egy ház című reakciójának szemléjét, amelyben a szerző Krasznahorkai Lászlót is megszólította. Krasznahorkai válaszlevélben reagált az írásra, amire Kollár viszontválaszt küldött. A két levelet az Index közölte, amelyeket változtatás nélkül alább olvashatnak. 

Reakció, Krasznahorkai László tollából

„Tisztelt Uram!

Most olvastam írását, mit jelent önnek Trianon.

Én is így gondolom, és vallomásától meg vagyok rendülve.

A Stockholmban megjelent interjú »Vissza Trianon«-féle beszélgetésrészletének magyarországi – olykor vétlen, olykor szándékos – félreértelmezése lehet az ok, hogy ez a szöveg kezd nagy és szomorúságos utat bejárni. De ahhoz nekem nincs közöm, mert még az idézett részben sem a trianoni katasztrófáról beszéltem – Trianon említése, ráadásul Párizsban, Versailles helyett!, csak egy szélsőjobbos tüntetésen látott „Vissza Trianon”-tábla röhejesen tragikus voltával jelzett példa volt arra, hogy az elbutulásnak például milyen rétegei vannak. Ahhoz tehát, hogy én Trianont a jobboldali médiumok általi értelmezésben pusztán egy kastélynak vagy épületnek láttatom, semmi közöm. Az ön érzelemkitöréséhez azonban van.

Énnekem az a tragédia, hogy egy a trianoni békeszerződés következtében történt kvázi népirtás – kvázi, mert néhányatokat életben hagynak, és generációkon át lassan ölnek meg –, illetve az ezt a tragédiát még kifejezni is csak hülyén képes mélyréteg az említett tüntetésen éppen azt mutatja, mennyire félremegy egy baltával faragott, manipulált társadalmi osztályban a düh. Az ostobaság ellen beszéltem ebben az interjúban, és nem a már helyrehozhatatlan trianoni igazságtalanságról. Ha elolvassa az eredeti interjút, abból sem derül ki mindez, ilyenek az interjúk, nem értik meg, mit mondasz egy idegen, bár közös nyelven, ezért a riporterek maguk írják meg a válaszaidat ahelyett, amit valójában mondtál. A fertőzésszerűen terjedő butasággal szemben nyilatkoztam, ami megdöbbentően széles rétegeket érint Magyarországon. És valóban nem látok reményt idehaza arra, hogy ez megváltoznék. Igaz, máshol sem.

Megértem a fájdalmát, és ha ez így jó önnek, verje le rajtam. Tévedésből.

Üdvözlettel,

Krasznahorkai László”

Válaszlevél, Kollár Árpád tollából

„Kedves László!

Őszintén köszönöm, hogy megtisztelt válaszával, mely megérintett és segített a tisztánlátásban.

Megértem, amit az interjúról ír, tudom, a fordítás, a közvetítés, vagy önmagában egy ilyen beszédhelyzet is képes kisiklatni a szöveget és a szándékot.

Mégis, azt kell mondanom, nem baj, hogy így alakult, mert az interjú egyik mondata erjedni kezdett bennem, végül önálló életre kelt. Mindez lehetőséget adott arra, hogy elmondjak valami fontosat, amit régóta el akartam mondani, de nem találtam hozzá eddig megfelelő nyelvet és formát.

Nekem persze ez sehogysem jó. Nem akarom, nem is tudom ezt a bonyolult, élő és lüktető, egyszerre személyes és közösségi traumát senkin leverni. Nem is lenne tisztességes a részemről. Szerettem volna viszont megértetni az olvasókkal, hogy sokan vagyunk, akiknek Trianon nem a hamis nosztalgia alakzata, sokkal inkább a mindennapokat is meghatározó, a személyiséget is formáló valami. Ha akarjuk, ha nem.

Az írásomra érkezett reflexiók többsége nem vitatkozik magával az interjúval. A hozzászólók ehelyett megfogalmazzák saját tapasztalataikat, megrajzolják személyes Trianon-képüket. Mintha gombnyomásra, működni kezd bennük a szöveg.

Biztos furcsán hangzik, de én így utólag örülök annak a mondatnak. (A Háború és háború szép kezdőmondata is mindig velem van, az egyik mesémbe bele is csempésztem. De most persze nem erről van szó.)

Nem ragozom tehát, mert úgy érzem, értjük egymást, aminek úgyszintén örülök.

Barátsággal, Árpád”

Nyitókép: Komka Péter / MTI