Gitárra írt szimfónia – harminc éves a legkísérletezőbb tradicionális metal album (VIDEÓ)

Megint lehetne arról vitatkozni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás – a kilencvenes évek közepén szinte izzott a levegő attól a zenei forradalomtól, ami a metal szcéna különböző műfajain belül, nagyjából egy időben zajlott le. A Therion a doom-death metalba keverte bele a nagyzenekari hatásokat; a Nightwish és a Within Temptation egy melodikusabb, női vokállal operáló irányt vett; a Rhapsody pedig lényegében középkori fantasy-vel öntötte nyakon a tradicionális metal zenét. Ezen halom tetején azonban ott csillogott egy finn ékkő, a Stratovarius.  

A Stratovariusnak azonban, némi útkeresést és tagcserét követően úgy tűnt, hogy felragyogott a szerencsecsillaga, de legalábbis a kreatív munkáé. Talán kevesebben tudják, de a zenekar elődje, a Black Water már 1982-ben létezett, ebből lett 1984-ben Stratovarius, a Stratocaster (elektromos gitár) és a Stradivarius nevek összeillesztésével, ezzel lényegében már akkor megpecsételve a banda sorsát, mikor még csak egy Helloween-kópiaként lépett színre.

Az eredetileg Black Sabbath-szerű zenét játszó Black Waterből lett zenekarból aztán 1984 és 1985 között sorban leléptek az alapítók és zenészek, így egészen új arculatot kapott a frissen toborzott muzsikusokkal tovább vitt formáció. Végül az 1985-ben érkezett énekes-gitáros, Timo Tolkki kiváló képességei terelték a Stratovarius-t a megfelelő irányba. Mert ugyan a később állítólag diktatúrát kialakító zenei zseni idővel a zenekar fejére nőtt, nélküle (és az 1994-1995 között csatlakozott Timo Kotipelto nélkül) azonban nem született volna meg a Fourth Dimension. Merthogy most nem a Stratovarius ünneplésre gyűltünk itt össze.

Zene a negyedik dimenzióban

Timo Tolkki érezte, hogy sok már a gitár és az ének egyszerre, ezért a csapat szerencsét próbált a zenekarba korábban jelentkező Timo Kotipeltoval – talán nem lövöm le a poént, ha azt mondom, hogy a cserét/bővítést senki sem bánta meg. Az 1995-ben megjelent Fourth Dimension album ugyanis nemcsak a Stratovarius további éveit és albumait határozta meg, de a korábbi kisebb sikereket aranylemezek és világkörüli turnék váltották, ezzel az élvonalba repítve a bandát. Közben ugyan az utolsó alapító tag, Tuomo Lassila is elhagyta a fedélzetet, de ez akkor már senkit nem érdekelt,

De hogy a Fourth Dimension mitől volt annyira nagyszerű? Erről biztosan mindenkinek más a véleménye, de nekem ez a Stratovarius és a korszak egyik legőszintébb és leginkább kísérletező kedvű albuma. Mert bár a helloweeni power metal hagyatéka mellett megtalálhatók benne a tradicionális metal zene legfőbb jellemzői, a lemezen számos más hatás is érződik.

Stratovarius, ahogy én szeretem

Az 1995-ös Fourth Dimension úgy indul, ahogy a műfajtól elvárná az ember: a helloweeni power metal öröksége közép gyors tempóval és csodálatos riffekkel köszön vissza a nyitó Against the Windben, a második Distant Skies pedig nagyjából ugyanezt az irányt követi – mindkét esetben énekelhető refrénekkel és fülbe mászó billentyűs díszítésekkel. Ha csak ezen a szinten maradna a lemez, már örömmel illesztenénk a Keeper of the Seven Keys: Part I-II mellé. De a két Timo természetesen nem ragadt le a németek hagyatékánál,

Kotipelto itt a líraibb hangját is megcsillogtatja, a gitár pedig sokszor nem főszereplő, hanem kísérő szerepbe lép, hogy a vágtás alapot a billentyűk hozzák, ezzel feje tetejére állítva a metal hagyományokat. A Winter a lírát viszi tovább egy lassabb, rockoperásabb szerzeménnyel, majd a Stratovarius című nóta valóban azt nyújtja, ami a Fourth Dimensionnel a zenekar védjegye lett: szimfóniát a klasszikusok nyomán. Úgy tűnik, Tolkki ebben a dalban kiélte gitárvirtuóz tudását, de igazából itt még csak készült arra, hogy valaki kezébe nyomja a sörét.

A Fourth Dimension hetedik szerzeménye lényegében egy progresszív metal dal, amit akár még a Dream Theater is megirigyelt volna; egyedi váltásokkal és stílusban. Az ezt követő két lassabb szerzemény, a Nightfall és a We Hold The Key hoz némi megnyugvást a lemez második csúcspontja, a Twilight Symphony előtt. Utóbbi pedig pont azt kínálja, mint amit címe sugall: ismét szimfóniát, méghozzá abszolút a reneszánsz vonalról, visszafogott tempóval, Tolkki fergeteges gitártudásával, és hegedűs leállással a második refrén után, amit követően a záró Call of the Wilderness már csak egy könnyed levezetés. Búcsú.

Szimfónia

A Fourth Dimension szerintem nemcsak a Stratovarius legjobbja, de a műfaj és a korszak egyik legjobb lemeze is. Megelőzte a néha már túl cicomás, de zeneileg zseniális Rhapsody-t (később Rhapsody of Fire), valamint olyan elemekkel díszítette az addig merev és fejlődésre csak minimálisan képes tradicionális metal műfajt, melyek kimondottan a hasznára váltak. És igen, persze, az Episode és Infinite közötti időszak is remek, termékeny táptalajnak bizonyult,

Hogy később Tolkki állítólag „megőrült” és nemcsak diktatórikussá vált, de a Stratovarius-t áldozta be saját projektje sikeréért – nos, az egy szomorú történet, pláne, hogy sem ő, sem a 2008-as feloszlását követően szinte egyből újraéledt Stratovarius nem tudta megismételni az 1990-es évek közepére jellemző kreatív sikereket, és talán csak az Enshrined In My Memory (Tolkki és Elize Ryd az Amaranthe-ból) hozta a Stratovarius dallam- és énekvilágát. Persze, jó Timo Tolkki projektje, az Avalon is, de ahogy a kommentes örökzöld tartja, a Slayer jobb… sőt ebben az esetben a Fourth Dimension is.

Nyitókép: Stratovarius (Fourth Dimension)