Gitárra írt szimfónia – harminc éves a legkísérletezőbb tradicionális metal album (VIDEÓ)
2025. február 08. 14:58
Ha nem is műfajt teremtett, hiszen az már önmagától alakult, de az biztos, hogy a finn csapat markáns stílusjegyekkel a saját történelmét írta a kilencvenes évek közepén. Ez a Stratovarius.
Megint lehetne arról vitatkozni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás – a kilencvenes évek közepén szinte izzott a levegő attól a zenei forradalomtól, ami a metal szcéna különböző műfajain belül, nagyjából egy időben zajlott le. A Therion a doom-death metalba keverte bele a nagyzenekari hatásokat; a Nightwish és a Within Temptation egy melodikusabb, női vokállal operáló irányt vett; a Rhapsody pedig lényegében középkori fantasy-vel öntötte nyakon a tradicionális metal zenét. Ezen halom tetején azonban ott csillogott egy finn ékkő, a Stratovarius.
Stratovarius a Fourth Dimension idejében
Nem véletlenül hoztam fel a tyúkot és a tojást, elvégre a Lepaca Kliffoth (Therion) is 1995-ben jelent meg, miközben a Rhapsody pont a demójával készült el, a Nightwish és a Within Temptation pedig éppen csak alakulóban volt.
A Stratovariusnak azonban, némi útkeresést és tagcserét követően úgy tűnt, hogy felragyogott a szerencsecsillaga, de legalábbis a kreatív munkáé. Talán kevesebben tudják, de a zenekar elődje, a Black Water már 1982-ben létezett, ebből lett 1984-ben Stratovarius, a Stratocaster (elektromos gitár) és a Stradivarius nevek összeillesztésével, ezzel lényegében már akkor megpecsételve a banda sorsát, mikor még csak egy Helloween-kópiaként lépett színre.
A Barba Negra október 18-án adott otthont a szimfonikus metal csapatnak, amely 28 év után is ugyanolyan profi, mint volt.
Az eredetileg Black Sabbath-szerű zenét játszó Black Waterből lett zenekarból aztán 1984 és 1985 között sorban leléptek az alapítók és zenészek, így egészen új arculatot kapott a frissen toborzott muzsikusokkal tovább vitt formáció. Végül az 1985-ben érkezett énekes-gitáros, Timo Tolkki kiváló képességei terelték a Stratovarius-t a megfelelő irányba. Mert ugyan a később állítólag diktatúrát kialakító zenei zseni idővel a zenekar fejére nőtt, nélküle (és az 1994-1995 között csatlakozott Timo Kotipelto nélkül) azonban nem született volna meg a Fourth Dimension. Merthogy most nem a Stratovarius ünneplésre gyűltünk itt össze.
Fourth Dimension
Zene a negyedik dimenzióban
Timo Tolkki érezte, hogy sok már a gitár és az ének egyszerre, ezért a csapat szerencsét próbált a zenekarba korábban jelentkező Timo Kotipeltoval – talán nem lövöm le a poént, ha azt mondom, hogy a cserét/bővítést senki sem bánta meg. Az 1995-ben megjelent Fourth Dimension album ugyanis nemcsak a Stratovarius további éveit és albumait határozta meg, de a korábbi kisebb sikereket aranylemezek és világkörüli turnék váltották, ezzel az élvonalba repítve a bandát. Közben ugyan az utolsó alapító tag, Tuomo Lassila is elhagyta a fedélzetet, de ez akkor már senkit nem érdekelt,
mikor a Stratovarius-t Japánban szó szerint imádták; az 1996-os Episode album a 40 fős kórussal újabb szintet lépett; majd a Visions (1997), a Destiny (1998) és az Infinite (2000) is aranylemez lett.
De hogy a Fourth Dimension mitől volt annyira nagyszerű? Erről biztosan mindenkinek más a véleménye, de nekem ez a Stratovarius és a korszak egyik legőszintébb és leginkább kísérletező kedvű albuma. Mert bár a helloweeni power metal hagyatéka mellett megtalálhatók benne a tradicionális metal zene legfőbb jellemzői, a lemezen számos más hatás is érződik.
Paradise Lost. Ma már csak úgy emlegetik az angol, Halifaxban alakult zenekart, mint a gothic metal stílus alapítói, az 1990-es, most 35 éves debütáló albumuk azonban csak a kezdet volt.
Stratovarius, ahogy én szeretem
Az 1995-ös Fourth Dimension úgy indul, ahogy a műfajtól elvárná az ember: a helloweeni power metal öröksége közép gyors tempóval és csodálatos riffekkel köszön vissza a nyitó Against the Windben, a második Distant Skies pedig nagyjából ugyanezt az irányt követi – mindkét esetben énekelhető refrénekkel és fülbe mászó billentyűs díszítésekkel. Ha csak ezen a szinten maradna a lemez, már örömmel illesztenénk a Keeper of the Seven Keys: Part I-II mellé. De a két Timo természetesen nem ragadt le a németek hagyatékánál,
és a harmadik Galaxies már mer új, korábban talán soha nem látott és hallott útra lépni, mikor a nyugodtabb tempójú dal a dallamaival és refrénjével egészen a svéd popikonok, az ABBA tagjai és zenéi előtt tisztelegnek.
Timo Tolkki (Fotó: Patric Ullaeus)
Kotipelto itt a líraibb hangját is megcsillogtatja, a gitár pedig sokszor nem főszereplő, hanem kísérő szerepbe lép, hogy a vágtás alapot a billentyűk hozzák, ezzel feje tetejére állítva a metal hagyományokat. A Winter a lírát viszi tovább egy lassabb, rockoperásabb szerzeménnyel, majd a Stratovarius című nóta valóban azt nyújtja, ami a Fourth Dimensionnel a zenekar védjegye lett: szimfóniát a klasszikusok nyomán. Úgy tűnik, Tolkki ebben a dalban kiélte gitárvirtuóz tudását, de igazából itt még csak készült arra, hogy valaki kezébe nyomja a sörét.
A hatodik Lord of the Wasteland is a szimfonikus hatás alatt íródva már egy erőteljes, power metal himnusz, zseniális riffeléssel és helloweeni verzével-refrénnel, majd érkezik a 030366, ami pulzáló ütemével, effektezett énekével semmire sem hasonlít, amit a műfajban korábban hallhattunk.
A Fourth Dimension hetedik szerzeménye lényegében egy progresszív metal dal, amit akár még a Dream Theater is megirigyelt volna; egyedi váltásokkal és stílusban. Az ezt követő két lassabb szerzemény, a Nightfall és a We Hold The Key hoz némi megnyugvást a lemez második csúcspontja, a Twilight Symphony előtt. Utóbbi pedig pont azt kínálja, mint amit címe sugall: ismét szimfóniát, méghozzá abszolút a reneszánsz vonalról, visszafogott tempóval, Tolkki fergeteges gitártudásával, és hegedűs leállással a második refrén után, amit követően a záró Call of the Wilderness már csak egy könnyed levezetés. Búcsú.
GALÉRIA: Fourth Dimension
30 éves lett a Stratovarius talán legjobb, metalt és szimfóniát vegyítő albuma
Szimfónia
A Fourth Dimension szerintem nemcsak a Stratovarius legjobbja, de a műfaj és a korszak egyik legjobb lemeze is. Megelőzte a néha már túl cicomás, de zeneileg zseniális Rhapsody-t (később Rhapsody of Fire), valamint olyan elemekkel díszítette az addig merev és fejlődésre csak minimálisan képes tradicionális metal műfajt, melyek kimondottan a hasznára váltak. És igen, persze, az Episode és Infinite közötti időszak is remek, termékeny táptalajnak bizonyult,
de számomra, és ez abszolút személyes vélemény: a Fourth Dimension az az album, ami leginkább tükrözi a zenekar stílusát és a zeneiség fogalmát.
40 év után Magyarországra jöttek, hogy 3 órában foglalják össze és mutassák be, mire képesek.
Hogy később Tolkki állítólag „megőrült” és nemcsak diktatórikussá vált, de a Stratovarius-t áldozta be saját projektje sikeréért – nos, az egy szomorú történet, pláne, hogy sem ő, sem a 2008-as feloszlását követően szinte egyből újraéledt Stratovarius nem tudta megismételni az 1990-es évek közepére jellemző kreatív sikereket, és talán csak az Enshrined In My Memory (Tolkki és Elize Ryd az Amaranthe-ból) hozta a Stratovarius dallam- és énekvilágát. Persze, jó Timo Tolkki projektje, az Avalon is, de ahogy a kommentes örökzöld tartja, a Slayer jobb… sőt ebben az esetben a Fourth Dimension is.
A Recirquel Társulat új, Walk My World című produkciója két és fél óra intenzív utazás, amelynek során nem csak Aeneas és Dido kel új életre. Farkas Anita írása.
Kovács Ákos volt a Hotel Lentulai legújabb adásának vendége, akivel Lentulai Krisztián beszélgetett a „Ember Maradj” című portréfilméről, annak fogadtatásáról, valamint a közélet, a média és a zene mai állapotáról.
Az MTV több mint négy évtizeden át jelentett közösségi és kulturális élményt a zene szerelmeseinek, de 2025 végén Európában végleg lekapcsolják a televíziós zenei csatornákat.
A Debreceni Egyetem és az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzora gyermekkorának nehézségei ellenére sosem vesztette el a zenébe vetett hitét, és ezt a hitet évről évre igyekszik átadni hallgatóinak is.
Korszakos alkotó, aki egyszerre volt a magyar népi kultúra és zenei őshagyomány megmentője és az új irányokat kereső modern művészet úttörője. Rajcsányi Gellért írása.
Az izgatottság nem véletlen, talán az elmúlt évek legfontosabb mérkőzése veszi kezdetét 15 órakor.
p
0
0
0
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 12 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
DFK
2025. február 08. 19:02
És akkor még nem is említették az Epica-t, az Avantasia-t, mint a szimfonikus metal kulcsszereplőit. Vagy a Blind Guardian.
A Theriont említik, de azt nem, hogy nekik egy 3 órás , szereposztással is rendelkező metal operájuk is van (Beloved Antichrist).
Az egészről az a nyomi 'Keeper of the seven keys' tehet!
Nem akarom lesajnálni, mert sokan szeretik, de ha ez nem jut eszükbe Kai Hansenéknek, akkor talán a power metal sem fajzik el annyira, mint ahogy aztán később alakult.Egyetlen rockert sem akarock sértegetni ilyen mondatokkal, mert vannak, akik számára ez káromkodásnak hat.De a Walls of Jericho után szerintem nem a legjobb irányba mentek a dolgok Kiskével.Ez persze csak az én véleményem.Vannak azért még sokan-sokan ezzel így, és ha a már Kiskével felálló Helloween sosem történik meg, talán akkor is oda jut az egyébként jobb sorsra érdemes power metal, ahol végül ma van.(Egyébként itt korántsem csak a Helloween-hatás az egyetlen szereplő.) Jó, meghallgatom, ha nincs más.De szerencsére van.(Azért évek múltán újra belehallgatva a szóban forgó Stratovarius albumba, libabőr.) + A nagyszerű Stormwitch hatása szintén elvitathatatlan itt. Most újrahallgatva van itt Death Angel (!) 'The ultra violence' (!!) is.
Válasz erre
3
0
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!