Paradise Lost. Ma már csak úgy emlegetik az angol, Halifaxban alakult zenekart, mint a gothic metal stílus alapítói, az 1990-es, most 35 éves debütáló albumuk azonban csak a kezdet volt.
Nick Holmes énekes, Greg Mackintosh gitáros, Aaron Aedy gitáros, Stephen Edmondson gitáros és Matthew Archer biztos nem látta előre a jövőt, mikor együtt megalakították a Paradise Lost zenekart, mely nevét a John Milton angol költő 1667-ben írt Az elveszett paradicsom című művéről kapta. Első három demójukat követte az 1990-es debütáló nagylemez, a Lost Paradise, majd a csapat szinte egyből elkészítette a formáció második albumát, az 1991-es Gothic lemezt, amely
lényegében a My Dying Bride és az Anathema zenekarok munkásságával együtt egy új stílus, a doom és death műfajokból továbbgondolt gothic metal megteremtőjévé vált.
És ugyan a Gothic, az 1992-es Shades of God, vagy éppen az 1993-as Icon minden szempontból jelentőségteljesebb, fontosabb album, hiszen ezek kövezték ki a gothic metal útját, hogy aztán az 1995-ös Draconian Timesszal egy jó 10 évnyi slágeresebb, lazább időszak vegye kezdetét (csúcsán az 1999-es, már-már Depeche Mode-szintű Hosttal), nem lehet elmenni a tény mellett, hogy a később a gyökereihez visszatérő zenekar 1990-ben már az első albumával egy olyan karrier kiépítésébe kezdett bele, mely zenekarok százaira és zenehallgatók millióira lett hatással.
Az 1990. február 5.-én, a Peaceville Records gondozásában megjelent albumon a gothic stílusnak még alig lehetett érezni a születését, bár a 9 dallal kiadott lemez már sok szempontból elütött az általában jellemző, gyorsabb és pusztítóbb death-doom albumoktól. Sőt, maga a brit képregényes (Hellboy, Judge Dredd, Pókember), Duncan Fegredo által készített albumborító is erősen eltért a műfajra jellemző borítóktól,
hiszen a végeredmény kis túlzással inkább illett volna egy sci-fi death metal bandához, mint amilyen a Nocturnus volt az akkoriban megjelent, kifejezetten forradalmi The Key nagylemezzel.
Ezt is ajánljuk a témában
Sok jó ember kis helyen is elfér, tartja a mondás, amit most már azzal is kiegészíthetünk, hogy ugyanazon a kis helyen akár több kult banda is megfér egymás és a jó emberek mellett.
A zene természetesen ellensúlyozta ezt a sci-fi hatást, hiszen Nick Holmesék zenekarától mi sem állt volna akkor távolabb. A nihilista, beforduló, időnként vallásellenes, kimondottan lázadó jellegű szövegeket vaskos gitárriffek kísérték, így például már az intró után induló első dalban, a Deadly Inner Sense-ben nagyon hangulatos leállások és riffelések kísérik az ekkor még nyers hörgést produkáló Nick Holmest. Ki gondolta volna, hogy a frontember évekkel később már olyan dalokat és refréneket énekel, mint a True Belief, a Forever Failure vagy a Say Just Words.
A Lost Paradise, bár még inkább a nyers és zajosabb doom-death vonalat erősítette, DNS-ében már megtalálható volt mindaz, ami egy évvel később a Gothic albumot jellemezte, majd a Shades of God-ot annyira naggyá tette. A Paradise Lost dal gitártémái, a Breeding Fear női éneke mind előfutárként szolgáltak valamihez, ami felé a zenekar már talán tudattalanul is úton volt. Sokan pont emiatt a nyers erő és a kiforratlan kezdeti stílus miatt szeretik úgy a debütáló lemezt.
Hogy a Lost Paradise kevésbé stílusteremtő, mint a Gothic és a Shades of God, az egyértelmű, viszont már itt is találni olyan stílusjegyeket, amik miatt a lemez érdemeit és jelentőségét nem lehet elvitatni. A Gothic aztán ezt az irányvonalat tette egyértelműbbé és a női énekkel teátrálisabbá, többek között olyan nagy sikert elért bandáknak táptalajul szolgálva, mint a Theatre of Tragedy vagy ezzel közvetett módon a Nightwish.
A Shades of God ezt az elszállósabb zenei világot rángatta némileg vissza a földre, hogy a gótikus hatás inkább a gitártémák és lassulások doomosabb vonalán keresztül legyen jellemző a zenekar számaira.
Ezt is ajánljuk a témában
Három bomba robbant, de az európai pusztítók voltak a legkegyetlenebbek, mikor kivégezték a csoportokba verődött tömeget.
Mint említettem, az Icon lemez, a népszerűsége miatt érthető módon egy populárisabb irányba vitte el a Paradise Lost következő évtizedét, ami viszont a 2000-es évek második felére visszatalált a keményebb, időnként hörgős vonalhoz, sőt azóta még részben komolyzenei, nagyzenekarral feljátszott dalok is születtek. Összességében azonban érezni lehetett, hogy valahol a Shades of God és Icon környéke lehetett az az időszak, amelyben a Paradise Lost igazán önmagára lelt, és amikor olyan „slágerek” születtek, mint az As I Die.
35 éves lett a gothic metal egyik úttörőjének debütáló albuma
A Paradise Lost kifejezetten aktív zenekar. Utoljára 2023-ban jelent meg az Icon 30, amely a nagysikerű album újra felvett változata a kerek születésnap alkalmából, de még abban az évben szóba került, hogy a csapat már dolgozik a 2020-as Obsidian folytatásán. Sőt, időközben Greg Mackintosh és Nick Holmes egy másik zenekar, a Host képében a Depeche Mode-osabb vonalat is tovább vitte.
Összességében kifejezetten izgalmas és jelentős bandáról van szó, amely, ha nem is egyedül, de egy teljes műfajt teremtett. Vallásellenes felhangjai és egy-egy lemez durva megszólalása miatt nem mindenkinek ajánlott, de aki ezt helyén tudja kezelni, azt érhetik meglepetések a lassan 20 albumnyi életműből.
Nyitókép: Paradise Lost
Több fontos területen lehet komoly változás.
Áradoznak róla.
Kollégái egy közös dallal köszöntötték a legendás művészt.
„Hiányoznak a hétvégék, az izgalmak.”
Az idén 30 éves születésnapját ünneplő MCC több mint 8000 diákot képez, több mint 30 helyszínen szerte a Kárpát-medencében.
Úgy érzi, van abban szerepe, hogy megváltozott az általános hangulat itthon, a magyar válogatott körül.
Japán a drónhadviselés új, olcsóbb iránya felé nyit: a tengerészet már átvette az első kartonalapú AirKamuy 150 drónokat, amelyek könnyűek, gyorsan gyárthatók, és a radarok számára is nehezebben észlelhetők.
Méghozzá micsoda nem mindennapi kiütéssel!
