A lépfene támadta meg az embereket, akik mind a teremtőnél kötöttek ki

Nyitókép: Kreator Facebook oldala

Nem az első alkalom, hogy egy megtermett indiánt látok a színpadon, ahogy a halálos por, az anthrax sem ismeretlen számomra, sőt a teremtő kreátorral is találkoztam már. Arra viszont valahogy nem emlékeztem, hogy még a bay area fogat is pentagrammal fekszik és kel, vagy csak lázadó ifjúságom alatt ez egyáltalán nem érdekelt, sőt talán imponált is. Mostanra azonban inkább a zene az,  ami érdekel.

A december 10-én, a Barba Negra Red Stage színpadán fellépő trió pedig hozott zenét is a külsőségek mellé, így senkinek nem maradt oka panaszkodni.

Az Anthrax Testament (um)

Biztos lesz, aki ferde szemmel néz majd rám, de a Testament ismerete számomra nagyjából kimerült annyiban, hogy az indián (egészen pontosan pomo indián) származású Chuck Billy az énekes, a Low pedig egészen jó szám, ami miatt az egész albumot viszonylag sokszor meghallgattam. De kedvencem soha nem lett a banda. Most is jól szóltak, élvezték a zenélést, egészen régi, az első Legacy és New Order albumokról származó és új dalokat egyaránt játszottak a thrash-death repertoárból, de azt most is megállapítottam, mint régen, hogy csak miattuk nem jöttem volna el a koncertre.

Az őket követő Anthrax azért nem kevés önreklámmal tett a bemelegítő hangulatért, mikor a kifeszített vásznon egy olyan videó-összeállítás ment le, amelyen

A zenekar, amelyik nem veszi komolyan magát. Emlékszem, még valamelyik ős-Hammerben is volt interjú a bandával, ahol a kecskeszakállas Scott Ian és társai színes bermuda nadrágban ökörködtek, talán a tengerparton. Ez maradt meg bennem leginkább és a State of Euphoria, amiről az Antisocial és a Be All, End All lett a kedvencem. De az Anthrax mindig többet jelentett számomra, mint a Testament, sőt a 2019-es Slayer-búcsúkoncerten is jól teljesített a banda, ahogy itt sem kellett szégyenkezniük. Lehet, hogy 2016-ban jelent meg az utolsó albumuk, de a Madhouse és az I Am the Law vagy a Medusa alatt senki sem unatkozott, és még a hangzás is kifejezetten jónak tűnt.

Az európai thrash királya: Kreator

Miland 'Mille' Petrozza és csapata mintha csak a Slayer kistestvére lenne. Jó a Destruction és a Sodom is elég nagy név, a Kreator azonban mindig is a műfaj csúcsát jelentette a kontinensen. Nyers erő, kemény riffek, szélsebes tempó: az Endless Paintől és Pleasure to Killtől az Outcastig sok mindent szívesen hallgattam a bandától, és még a Renewal miatt sem húztam a szám, pedig az sokak begyében volt egy időben (vállalom a véleményem, hogy a Reflection pl. bitang jó dal).

Az az idő azonban már rég elmúlt, ezt pedig a koncerten is érzékeltette a zenekar. A színpadkép már önmagában kemény volt az 5-6 méter magas ördögi alakokkal és az akasztottakkal, amit időnként tűzzel, szikrákkal és konfettivel sikerült megfejelni.

Phobia, Pleasure to Kill, Hail to the Hordes... a nyolcvanas, a kilencvenes és a 2000 utáni éveket egyaránt sikerült remekül összefoglalni, miközben az utóbbi metal koncertek talán legnagyobb pogója alakult ki a középen kialakult körben. Ahol persze a látszat ellenére senki sem sérült meg, sőt mosolygós emberek távoztak. A hangzás itt ugyan néha jobban összeesett, mint az Anthrax alatt, ráadásul Mille sem egy Tom Araya, igazi problémát ez sem okozott azoknak, akik az európai thrash nagyágyújára voltak kíváncsiak.

Így igazából nehéz lenne komoly negatívumot írni a teltházas koncertről, amelyen a rajongók nagyjából mindent megkaptak, amit akartak, és ehhez még látványos színpadkép is dukált, ezúttal hála az égnek mellőzve a sok más zenekarra jellemző, AI-tákolta háttérvideókat – amit egyébként nem is nagyon értek, hiszen ezt pont a művészetben, a zenében nem kellene túlságosan támogatni. Nekem az ördögi témából kicsit sok volt, hiszen csak a zenéért és hangulatért jöttem, de ez megint egyéni szocprobléma, ahogy alapvetően az is annak számít, hogy kinek melyik zenekar a kedvence.

Erős trió volt ez is

A Cinefonic és a laza Faun klubbuli után, valamint Ákos és az évbúcsúztató Csík előtt ez most egy durvább koncert volt, de ismét olyan felhozatallal, amely legendásnak mondható. Kollégák kérdezgették, hogy ‘de miért a Kreator a főzenekar, pláne ezzel a Satan is Real-vonallal’, de az est bizonyította, hogy miért. Hiszen lehet bármit mondani; lehet bárkinek a kedvence a Testament; lehetett sokakra nagy hatással az Anthrax – de ugyanezt a németekről is elmondhatjuk, show és riffek terén pedig egyértelműen a Kreator vitte a prímet.

Most pedig így az év végére én is lenyugszom, bőven hoztam metalt azoknak, akik erre vágytak, emellett a H-Music Hungarynak és a Live Nationnek is köszönöm a közönség nevében a keményebb bandák koncertjeinek leszervezését. Jövőre találkozunk, talán valamelyik metal koncerten még együtt is headbengelünk.