Takarja el a szemét Mérő Vera és minden érzékeny lelkű trágárkodó – a nyugalmuk megzavarására alkalmas gondolatok következnek!

(Nyitókép: Mérő Vera Facebook-oldala)

Most egy kicsit takarja el a szemét minden érzékeny lelkű trágárkodó:

Kiindulópontunk a következő. Adott egy elitcsaládból származó politikus, Mádl Ferenc keresztfia, akiről napvilágra kerülnek magánbeszélgetései és elvileg kamerán kívüli megszólalásai, teletűzdelve trágár kifejezésekkel. A politikus állítja, ő „nem nagyon” szokott „ilyen stílusban” beszélni, míg szimpatizánsai sietve hangsúlyozzák: most kedvelték csak meg igazán, mondván, ugyanolyan közönséges tud lenni, mint ők,

A szintén jó családból származó feminista író-jogvédő is leszögezi, „az, hogy például mi milyen vulgárisak tudunk lenni a barátaimmal, a magánszféránk része”, köze nincs hozzá senkinek kvázi (majd ennek jegyében nyilvánosan végigtrágárkodik egy rádióműsort); mindeközben pedig egy nemzetközi jogász (ex-miniszterelnök-jelölt-jelölt) a brüsszeli reptéren elszenvedett jelentős járatkésése alkalmából kitett rövidke posztjában kanyarít el néhány cifrát az öltönyös profilképe alatt, külön hozzátéve utóiratban,

Úgyhogy akkor vekengek inkább itt.

Ha rákeresünk magyarul, hogy milyen tanulmányok léteznek a trágárság témájában, az első találatok között sorra érkeznek a vulgaritás jótékony, lelazító-fájdalomcsökkentő hatásáról beszámoló cikkek – ugyanakkor már laikusként is szöget üthet a fejünkbe, hogy az alkohol is oldja a stresszt, mégse gondolhatja 

mint az, aki időnként, a megfelelő helyen és a megfelelő társaságban megízlelget egy gondosan megválasztott, az étellel harmonizáló elegáns tájbort. És valóban: konkrét kutatások is bizonyították, hogy az emlegetett stresszoldó hatás addig érvényesül, amíg a beszélő rá nem szokik az adott kifejezések akár napi szintű használatára.

Képzeljünk el a belpesti megállóban egy utast, akiből a buszt lekésve – a sofőr anyjának sztenderd szidalmazása helyett – hirtelen az tolul fel, hogy „A rézangyalát!” Nem teremtene-e ezzel rögvest oldottabb és derűsebb hangulatot, és nem kezdene-e el pillanatokon belül maga is nagyobb eséllyel röhögni a szituáción? Márpedig az efféle kreativitást és szókincset elsősorban épp a művelt értelmiségiek tudnák (sőt, lennének kötelesek) becsempészni az agresszióval teli nagyvárosi hétköznapokba,

Halkan jegyzem meg, hogy népegészségügyi szempontból eleve szerencsésebb volna, ha a példaképfunkciót is betöltő írástudók a stresszkezelés jóval hatékonyabb (hiszen hozzászokás esetén is prímán működő) módszerét helyeznék előtérbe: az átkeretezést. Ha a nemzetközi jogásznak 48 éves korában újszerű traumát okozott, hogy nem jutott el időben repülővel A-ból B-be és nem is részesült megfelelő szolgáltatásokban egy nyugati országban, akkor néhány perc bosszankodás után az éjszaka további részét akár végig is hálálkodhatta volna a jószerencséjéért, amely eddig megkímélte az efféle kalandoktól.

pedig eleve jóval kockázatkerülőbb vagyok annál, mint hogy kombináljam egymással a „belga reptér” és a „fapados járat” tényezőket.

Vagy bevált gyakorlat az is, hogy ha már ott ragadtunk, ahol, az ön- és közhergelés helyett igyekszünk magunkat hasznossá téve értelmet vinni kínunkba. Ha felsővezeték-szakadás idején az előzetes figyelmeztetéseknek megfelelően késik Kelenföldön a vonatunk, tehetünk úgy is, mint az állatorvos végzettségű országgyűlési képviselő (négygyermekes családapa), tehát hogy a telefonunk kamerájába mondogatjuk, hogy

(mintha Lázár-anyuka miatt nem épült volna wc és fűtött váró a peronok közelében a bő tíz évvel ezelőtti felújításkor) – de mennyivel értelmesebb (és megnyerőbb), ha például elkurjantjuk magunkat, hogy emberek, nyugodtan menjen le az aluljáróba, aki fázik, teljesen fölösleges mindegyikünknek külön-külön itt lesnie a vonatot a cúgos peronon. Majd én szólok, nem kell félni, nem fog senki lemaradni.

Egy olyan országban, ahol népbetegség a magas vérnyomás és kiemelkedően magas a rák okozta mortalitás, hozzáadott értéke annak lenne, ha a követőkkel rendelkező értelmiségi a hasonlóan bosszantó esetekben frappánsan és stílusosan demonstrálná, milyen jobb megoldási stratégiák akadnak az indulatos, obszcén vagdalkozás és a lehúzó önsajnálat helyett.

aki a minap azt is kifejtette, hogy őt kifejezetten megnyugtatja, ha valaki alpári és közönséges a magánbeszélgetéseiben, és egyébként is, szerinte abból, hogy „milyen szavakkal illetünk másokat akár a hátuk mögött”, nemigen kaphat bárki is „valódi, hiteles képet” rólunk.

jogvédőék szerint kábé semmit nem árul el például egy férfiról az, hogy milyen hangnemben beszél privátim a nőkről; semmiféle gond nincs azzal, ha valaki rendre a „b*zi” jelzővel utal a nem szimpatikus embertársaira; semmilyen következtetést nem vonhatunk le abból, ha egy jogvédő folyamatosan fintorog a vitapartnerére, ki-kikacagva őt; és úgy általában,

Viszont. Az valahogy egészen bizarr, amikor ugyanazok, akik a kölcsönös beleegyezés elvét túltolva a legmélyebben elítélnek akár egy kéretlen bókot is, az oly emancipált közönségesség keretében rutinszerűen szólítgatnak fel másokat közösülésre. Milyen jogon, ha így jobban belegondolunk? Vagy: sikítófrászt kapnak attól, ha valaki alapértelmezetten női szerepeket lát bele egy kislányba, de közben szemük se rebben, ha tömegek prostituáltazzák le mások ismeretlen szülőanyját.

Nem fura-e egy feministának, hogy az alpári, közönséges ember (tudat alatt) minden efféle beszólással megerősíti, hogy ha becsúszik egy gyerek, azért kizárólag a nő a „hibás”?

Fura továbbá, hogy magukat emancipáltnak tartó nők miért mennek trágárkodásaikkal szolgaian a férfiak után. Nem állítom, hogy szakértője lennék a témának, de mintha a férfiak sose emlegetnék a női nemi szerveket sajátjukként, tehát birtokos személyjellel;

Pedig erős és határozott-e valójában az a nő, aki szókincsében és vulgaritásban egyre inkább a férfiakhoz hasonul? Ha a férfiak világa eredendően durvább, a nőké pedig lágyabb és tisztább, miféle egyenjogúság az, amelyikben a nők igazodnak a férfiakhoz? Nem menőbb-e vajon az, amikor egy-egy decens konzervatív úrinőnek az aurája elég ahhoz, hogy társaságában a legszabadszájúbb férfi is moderálja magát?

Én lennék a legboldogabb, ha ők se ragadtatnák el magukat, béna hivatkozási alapot szolgáltatva – na de itt most az öndefiníciójuk szerint messze felsőbbrendű, művelt és kifinomult „demokratákról” beszélünk, akiknek minden egyes stresszhelyzetben és minden egyes hétköznapi szituációban lehetőségük nyílna arra, hogy szemléltessék az általuk állítólagosan képviselt magasabb minőséget; úgy emberileg, mint kulturálisan.

ez 469 és fél órányi, azaz 19 és fél napnyi nyílt színi trágárkodásnak felel meg. A honatya egyetlen mozdulatával 470 órányi nőszidalmazást varázsolt a közbeszédbe – iskolázatlan alkesz legyen a talpán, aki felveszi ezzel a versenyt.

***