Elképesztő hangulat és sztárparádé, masszív, retinába égő képekkel– itt a Dűne második része!
Ez mozi!
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Nyitókép: Warner/Max, Dűne: Prófécia
Brian Herbertnek úgy nem lehetett nehéz élete, hogy miután édesapjától megörökölte a Dűne-univerzumot, fittyet hányva a minőségre, csak úgy ontja magából a különböző történeteket, amelyek a már jól ismert, klasszikus sci-fiből táplálkoznak. Márpedig a rossz nyelvek szerint a fiú nem örökölte azt a tehetséget, amelyből a világhírű Dűne született, így két lehetőségünk van: jóindulatúan szorgalomnak és lelkesedésnek vesszük írói pályafutását, vagy pedig szimpla pénzszerzési lehetőségnek, amelyből kiválóan megél.
Pláne, hogy Denis Villeneuve mozifilmjei után érthető okokból a Warner és a Max egy előzménysorozatban látta meg az újabb siker esélyét, amihez az ifjabb Herbert munkája is tökéletesen megfelelt.
Ezt is ajánljuk a témában
Ez mozi!
Több mint 10 000 évvel járunk Paul Atreides, avagy a Muad-dib születése előtt, mikor a nagy háborút követően sikerült győzedelmeskedni a gondolkodó gépek felett – mi meg persze továbbra is készítjük a sajátjainkat, mert az olyan jó ötlet. A Dűne: Prófécia első része Valya (Emily Watson) és Tula Harkonnen (Olivia Williams) nővéreket követi, akik a korábbi főnökasszony, a Raquella Berto-Anirul által alapított szekta, a Bene Gesserit felett veszik át az irányítást.
A Bene Gesserit az uralkodók számára hasznos igazmondókat szolgáltatja, valamint egy genetikai programot indít, hogy jobb, a nővérek által irányítható vezetőket nemesítsen.
Raquella azonban a halálakor halálos fenyegetést vízionált, amely Valyával kapcsolatos, aki még a saját rendtársát is képes megölni a vezetői pozícióért és álmáért. Eközben pedig megy az alkudozás és a játszmázás, hogy a császár (Mark Strong) leigázhassa a fremenek miatt problémás Arrakist, ezért cserébe a lányát adja egy 9 éves fiúnak, aki még a játékait sem megfelelően válogatja meg. Aztán, ha nem is egy, a Trónok harca sorozatot megidéző vörös nászt látunk, de az utolsó percekkel azért sikerül meglepni a nézőt.
Egy epizódból következtetni nehéz, ezért nem is próbálkozom vele, ráadásul ez a cikk csak az első epizódról szól, nem a teljes évadról. Az biztos, hogy azért itt is láthatunk mindent, ami egy modern, a nagyközönségnek szóló sorozat vagy film velejárója, kezdve a kvótához igazodó szereposztástól és az egy képben legalább három rassz szerepeljen hozzáállástól egészen Az idomított férfi (1990, Esther Vilar) hagyatékáig.
Ezt is ajánljuk a témában
Mi van akkor, ha már úgy tűnik, hogy nincs remény, a hittel és bizalommal pedig a vezetők akarnak visszaélni, hogy mindent kisajtoljanak az emberekből? Itt a Book of Carol.
Sőt, Valya Harkonnen első áldozata persze az, aki gaz módon vissza akar térni a rend gyökereihez és hagyományaihoz, mert szerinte ellenfele a nemesítéssel túl messzire megy.
És gondolom, idővel nekünk ezt a gyilkost kellene megszeretnünk, közben elfogadva a tényt, hogy az ellene forduló, túlságosan hagyománytisztelő rendtárs csak akadályozta volna a fejlődést, így halála elfogadható áldozat. Ha esetleg kiderül, hogy mégsem, akkor majd hamut szórok a fejemre. De emellett is vannak dolgok, amik Brian Herbert műveinek ismerete nélkül csípik a szemem.
Az egyik például az, hogy ha annyira manipulálná a Bene Gesserit az uralkodói géneket, hogy lesznek a Harkonnenek olyanok, amilyenek?
Erre még azonban akár már a sorozat is választ hozhat, így ezt tényleg inkább kérdésként teszem fel. Sokkal zavaróbb azonban, hogy több mint 10 000 év alatt nem egy, hanem sok-sok birodalom dől össze, ehelyett a Dűne világa örök és elpusztíthatatlan, mert még a közelharci fegyver és védelem is ugyanazt az elvet követi, ennyi idő alatt semmit nem sikerült rajta fejleszteni. Ja, tudom, minek variálni azon, ami működik, nem igaz? Duncan Idaho is egyetértene.
Ráadásul érezni némi Trónok harca-hatást, már amellett, hogy elsőre kicsit feminista, felesleges Dűne-toldaléknak tűnik a Prófécia, ami a végét leszámítva hatalmas meglepetéseket sem okoz. Nem hiába mondják a rosszmájúak, hogy Brian inkább fanfictionöket ír, mintha csak egy rajongó lenne. Ezt örökölhette meg a sorozat is, miközben a történethez Frank Herbert csak az alapokat teremtette meg. Közben meg a produkciónál egymásnak adták a kilincset az alkotók, mert nem sokkal a bejelentése után a projektet a női alkotók hiánya miatt érte kritika.
Szóval ezek szerint megint sok mindennel sikerült foglalkozni, de nem mindenképpen azzal, ami ténylegesen fontos lenne. Bár azért magával a minőséggel nincs komoly probléma.
Ezt is ajánljuk a témában
Mintha csak Stephen King írta volna meg a Lost folytatását, egy elszigetelt kisvárosba helyezve a cselekményt, ahol bármi megtörténhet.
A fényképezés és a hangulat kifejezetten jó, mégha nem is a mozifilmhez mérhetően kiemelkedő, de a Lost, a Trónok harca és a The Walking Dead után azon már egyáltalán nem lepődünk meg, ha igényes (és ezúttal részben itthon forgatott) sorozatot kapunk. A karakterekkel már sokkal több bajom van. Szinte nincs olyan, aki tényleg érdekes volna, egy-két főbb szerepen kívül tucat kategóriába sorolható színészeket láthatunk, és még az elkaszált A farkas gyermekei című szériából érkezett Marcus is önmagát adja.
Igen, tudom, hogy a színész Travis Fimmel, de ha a Ridley Scott-produkcióban viselt külsejét kapná itt is, észre sem vennénk a különbséget.
A Dűne előzményeit bemutató sorozat
A kép tehát egyelőre felemás, semmiben sem mondanám kiemelkedőnek a sorozat első részét és nem is kaparom le az arcom a következő epizódok érkezéséig. Ettől függetlenül adok még neki esélyt, mert borzalmasnak sem tűnik, de mind az időm, mind a türelmem véges, szóval ez sem tart örökké. Ha a Trónok harca-A farkas gyermekei tengelyből nem sikerül kitörni, nem sok jövőt jósolok az ilyen mellékvágányoknak, de még meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.
No, nem az, amelynek 10 000 éve alatt az uralkodó házaktól az eszközökig minden stagnál, mert arra nem is nagyon vagyok kíváncsi.