Itt az új OECD-jelentés, a románok megint utcahosszal vernek minket – már ami az ottani balos sajtó jóindulatát illeti

(Nyitókép: Shutterstock)

Elkészült az OECD idei egészségügyi jelentése, és

a legfontosabb mutatókban a sor végén kullog az ország”, és az egészből csak úgy süt „az egészségügyi ellátórendszer összeomlás-közeli állapota”. A fizetőfal mögött aztán érkeznek ugyan az árnyaltabb mondatok is, de addigra már sikeresen beette magát agyunkba a sor végén kullogó bús magyar tömeg képe.

Érdekes dilemma ez mindig: hurráoptimizmusra ok nyilvánvalóan nincs, sőt, hálás egy téma az egészségügy mindenkinek, aki sóhajtoznivalót keres – ugyanakkor minden vastagbetűs sirám további egy egységgel rombolhatja a sérülékenyebbek mentális egészségét, valamint emelheti a hipertóniások szisztolés értékét.

Hogyan lenne motivált Jenő bácsi a magasföldszintről, hogy végre felkeresse panaszával a háziorvosát, ha bele van verve, hogy a magyar egészségügy úgy pocsék, ahogy van? Mennyiben hozza meg a kedvet a szűrővizsgálatokhoz az az elképzelés, hogy egy pillanatokon belül összeomló és mindenkit maga alá temető rendszerbe kellene bemerészkedni, noha nem is fáj semmink?

Miközben eleve meglehetős önsorsrontás évente rituálisan elhűlni azon, hogy több mutatóban alig előzünk meg néhány uniós országot – ilyen például a várható élettartam, ahol Magyarország hátulról a harmadik-negyedik, úgy, hogy a rendszerváltáskor az abszolút utolsó helyen tanyázott.

és készségszinten gyakorolná a mindfulnesst, a 2025-ös jelentés még semmiféle érdemi elmozdulást nem lenne képes kimutatni – akkor aztán jöhetne a nagy elszontyolodás, hogy lám, falom itt a kelbimbót hiába, még mindig beláthatatlan távolságban futnak előttünk az olaszok és a svédek (akik már 1990-ben hosszabb élettartamnak örvendhettek, mint a magyar 2024-ben), akkor hát inkább

Talán ha nem ezekre az igen lassan változó és eleve mélyről induló helyezésekre koncentrálnánk, hanem az egyén szintjén is értelmezhető apróságokra, máris kevésbé lennénk kontraproduktívak.

Ott kezdődik, hogy a várható élettartammal ellentétben az egészségesen várható élettartamban nem áll rosszul a magyar. Azaz: nem él sokat, de amennyit él, azt még uniós összevetésben is viszonylag hosszan éli egészségben.

– tehát nem eredendően kriplibb a nép, sőt, még tán egy kicsit szívósabb is, mint az e téren meglepően rossz számokat mutató dánok vagy hollandok (az 56-58,5 egészségben töltött évükkel). Ahol ezzel szemben valóban következetesen rosszul teljesít Magyarország, az a megelőzhető halálozások aránya, amelyek közül minden második a dohányzásnak, az alkoholfogyasztásnak és a kevés testmozgásnak tudható be – azaz csupa olyan tényezőnek, amelyen

További faktor e téren a szűrővizsgálatok kihagyása – az adatsorokról lerí, hogy az említett dánok és hollandok például messze átlag feletti arányban élnek a megelőzés és a csírájában elfojtás ezen lehetőségével. Lehet itt is az államra fogni és kimagyarázni a dolgot, de felesleges: amikor megpendítődött, hogy esetleg kötelezővé tennék az efféle prevencióban való részvételt, máris szekértáborokon átívelő háborgás tört ki a kommentszekciókban, hogy az én testem, az én választásom, engem csak ne vizsgálgasson senki. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy köszönöm, bízzák csak rám, én pedig vállalom, ha emiatt esetleg egy túl későn észlelt és már visszafordíthatatlan betegséggel rontom a statisztikát.

és mihelyt más kerülne hatalomra, egymás lábát taposnák a polgárok, hogy végre székletmintát adhassanak.

Különösen, ha megnézzük a jelenleg zajló ellenzéki nemzeti konzultációban foglalt potenciális ígéreteket, amelyek között éppúgy szerepel az orvoshiány maradéktalan felszámolása, mint a betegségek megelőzésére való fokozott odafigyelés – mintha az életmódunkat egy indulatkezelési problémákkal küzdő, alkoholkedvelő bagós politikus hatalomra jutásától kéne függővé tennünk.

– de sajnos a halra se szoktak rá széles tömegek azóta, hogy kedvezményes áfával mérik (sőt, paradox módon még lassult is a fogyasztásnövekedés). Az alma jelenleg is nagyjából harmadannyiba kerül, mint az „alma és tutti-frutti ízű, koffeintartalmú, vitaminozott, szénsavas, alkoholmentes ital” (főbb összetevői: kb. 88% víz, 11% cukor), ennek ellenére az OECD szerint a magyar 15 évesek 65 százaléka nem eszik se zöldséget, se gyümölcsöt napi szinten (sőt: ez az arány a lengyeleknél is 59 százalék, Luxemburgban pedig 57; valószínűleg nem azért, mert egyetlen szál elropogtatható sárgarépára se futja náluk a családi kasszából).

Ha már serdülők. 2022-ben a 15 éves magyar lányok 73 százaléka állította azt, hogy „többféle egészségügyi problémája” is van (ideértve például az alvászavart), 

(2018-ban még „csak” 53 százalékot mértek). Az olasz és a görög lányok körében az arány 86, illetve 81 százalék, a svédeknél 78 – ehhez képest a fiúk esetében a helyzet Európa-szerte lényegesen jobb, 37 százalékos átlaggal. Részemről egészen komoly téteket mernék tenni arra, hogy itt az okokat a covidos lezárások mellett az okostelefon-használatnál kell keresnünk;

már csak az otthonokban kellene tenni valamit.

Figyelemreméltó adat továbbá, hogy mely nyugat-, illetve dél-európai országban hányan rendelkeznek kiegészítő magán egészségbiztosítással: Belgium és Franciaország vezet 96-97 százalékkal, de ott találjuk az élen Szlovéniát és Hollandiát is. Tíz horvát közül közel hat, tíz osztrákból közel négy fizet pluszban ilyesmit – például azért, hogy gyorsabban férjen hozzá vizsgálatokhoz. És valóban: Szlovéniában és Horvátországban például (az OECD adatai alapján) még így is hosszabbak vagy hasonlóan hosszúak a műtéti várólisták.

De tanulságos az a táblázat is, amely a kielégítetlen ellátási igényeket mutatja be országonként, jövedelem szerinti bontásban. Magyarország az orvosi vizsgálatok elérhetősége tekintetében szorosan Ausztria és Luxemburg mögött áll a rangsorban, a fogorvosi ellátás tekintetében pedig még meg is előzi őket – amiben természetesen benne lehet az is, hogy sok magyarnak eszébe se jutott a megelőző 12 hónapban, hogy (fog)orvoshoz kéne mennie, és ezért nem szembesült problémákkal; de az mégse lehet véletlen, hogy

2022/2023-ban az alacsony jövedelmű dánok és norvégok 17 százaléka akart, de nem tudott fogorvoshoz menni, de még a magas jövedelműek körében is előfordult ellátatlanság.

arra azonban utalhat, hogy amelyik magyar régen járt orvosnál, annak érdemes lehet próbálkoznia, esélyei ugyanis minimum vetekszenek egy szerényebben élő dánéval.

Hevenyészett kutakodásom alapján egyébként romániai hírportálok semmiféle pocsékozással és „a sor végén kullogunk”-ozással nem álltak elő az OECD jelentése nyomán, noha igazán nem sok hízelgőt ír róluk a dokumentum.

***