Minden élők és holtak – avagy Hayley Campbell és a halál kultusza

Nyitókép: Multiverzum kiadó

A világon átlagosan 6324 ember hal meg óránként – ez 151 776 naponta, körülbelül 55,4 millió évente. Vagyis hathavonta több ember tűnik el a bolygóról, mint amennyi Ausztrália lakossága. Ezekkel a nem túl vidám adatokkal indítja könyvét Hayley Campbell, a képregényrajzoló Eddie Campbell lánya. A pokolból, avagy a remek filmfeldolgozást is megért From Hell rajzolójának gyermekeként pedig talán nincs is természetesebb közeg számára, mint a halál.

A halál kultusza és a limbó

Hayley nem érzi magához közel a vallást, így arra a halálra is egészen másképpen tekint, amely gyermekkora óta gyakorlatilag mindennapjainak a részévé vált, ezért az élet teljesen természetes velejárójaként tekint rá. Hozzáteszem, hogy alapvetően, vallásos és nem vallásos, spirituális és nem spirituális személyként is így kéne tenni, hiszen sem tudománnyal, sem különleges praktikákkal

De nem is kell, hogy legyen. Azonban míg a vallásos embernek ott a halál utáni lét dogmája, mely megnyugvással, sőt akár várakozással tölti el, addig a vallástalanra a „hite szerint” csak az üresség vár. Hiszen ha nincs lélek – nincs semmi, mi pedig egyszerűen megszűnünk létezni –, akkor ez a logikus gondolkodás szerint egy kimondottan negatív lezárás, amit nem elég feldolgozni, meg is kell érteni. És valahol ebben a megértésben segít a Minden élők és holtak.

A könyvben ugyanis, miután Hayley, a szerző, átbeszéli a halál misztériumát és beszámol saját gondolatairól, rátér a különböző, a halál után a testekkel foglalkozó munkakörökre, azok kiemelt, gyakorlott és számos érdekességet felmutatni képes képviselőire, akikkel el is beszélget. A temetkezési igazgatótól kezdve jutunk el akár a katasztrófák áldozatainak azonosítójáig, akinek bár izgalmas a feladata – annál megterhelőbb is.

Jóllehet, a kötet egyik tanulsága egyébként is az, hogy bármit és bárhogyan is gondolunk a halálról és annak természetességéről, maga a valóság sokkal terhesebb az ember számára.

Vacsora a hóhérral

És miközben a bűnügyi helyszínek emberektől undorodó takarítójától  – aki szerint egy gyilkosság helyszínén mindig van szexuális segédeszköz vagy valamilyen pornó, esetleg kábítószer és persze egy fegyver – eljutunk a boncmesteren és balzsamozón át a sírásóig, a legizgalmasabb fejezet talán a hóhéré. Ez a szakma ugyanis különösen komoly figyelmet érdemelne akkor, mikor az emberek egy része az eutanázia mellett kampányol.

Mikor pedig akár egyetlen ember kivégzése is megterhelő a börtönszemélyzet és a végrehajtó részére, el lehet képzelni, hogy milyen súlyos hatással lehetett a helyi munkaerőre, mikor 2017-ben, Arkansas államban, ahol 12 éve nem végeztek ki senkit, 11 nap alatt kellett 8 ember életét elvenni, mindezt azzal magyarázva, hogy az erre használt injekciós szer szavatossága lejár. Ezzel együtt pedig az embereké is.

És bizony el lehet képzelni, hogy egy egészséges emberben miféle károsodásokat okozhat egy ilyen munka, még akkor is, ha olyasmikkel próbáljuk nyugtatni a lelkiismeretünket, hogy csak bűnözőkről van szó, vagy hogy ha én nem, akkor más teszi meg. Vagy hogy csak szenvedne a páciens, Isten pedig nem is létezik, így magunkra maradtunk. Mert mind jól tudjuk, hogy a lelkiismeretünk, az a kis iránytű a bensőnkben nem így működik, az általa közvetített adást pedig cinikus vagy önmegerősítésre szolgáló frázisokkal nem tudjuk végleg megszakítani.

Minden élők és holtak

Hayley Campbell könyve mindenképpen hiánypótló és szükséges utazás egy olyan határon túlra, amit nem szívesen közelítünk meg vagy lépünk át. Mondom ezt úgy, hogy nem minden pillanatban éreztem azt, hogy erre szükségem van. Néha megbotránkoztatott a közöny a halál iránt, néha zavart a totálisan materiális hozzáállás. Mégis, annyira jól van megírva a könyv, olyan érdekes a legtöbb alany mondanivalója, hogy végül nem tudtam letenni a kötetet.

Ráadásul azt gondolom, hogy a kezdeti közöny ellenére végül mindenki megérzi a halál súlyát – attól függetlenül, hogy mennyire fogadja azt el, vagy éppen miben hisz. És talán a Minden élők és holtak segíthet abban, hogy könnyebben dolgozzuk fel szeretteink elvesztését, aminek fájdalma mindig inkább magunkról szól, pláne így Mindenszentek ünnepe és halottak napja előtt.

Mert egy nagyon alapos, sok érdekes információt és háttéranyagot rejtő kötetről van szó, ami a kezdeti halál-rajongásnak tűnő érzések mögött sokkal többet rejt.

Kérlek, mesélj röviden magadról, hogy az átlag olvasó kicsit többet tudjon meg rólad!

Ausztráliában nőttem fel, de 18 éve az Egyesült Királyságba költöztem. Most Londonban élek egy hatalmas temető mellett, és főleg filmekről írok, valamint hírességeket mutatok be a GQ magazin számára.

Ha meghalsz, mit szeretnél? Hagyományos temetést, urnát vagy szórást?

Szeretném, ha feloldanának egy lúgos hidrolízis-gépben (vizes hamvasztás). Ez a test eltüntetésének egy új formája, amely lúgot és szuper forró vizet kombinál, így lebontva a DNS-kötéseket, a testet pedig teára emlékeztető folyadékká alakítva át. Ebből aztán egy tiszta fehér csontváz marad hátra, amit végül egy turmixgépben ledarálnak, mint a testet a hagyományos hamvasztásnál. Erről még a WIRED magazin számára írtam 2017-ben.

Hogy mi történik a hamvaimmal, az igazából engem nem érdekel. Jelenleg mindkét nagyszülőm hamvait a lakásomban tartom, és szeretem, hogy itt vannak. De ha a saját hamvaimat a családom ki akarja dobni a tengerbe vagy egy mezőre, nos, azt tesznek, amit akarnak.

Tudom, hogy a halál természetes, ami fontos eleme a könyvnek, de attól még létezik olyan, hogy fájdalom és gyász. Nem is annyira a halál az, amit nehéz elfogadni, hanem azt a tényt, hogy elveszítesz valakit, akit szeretsz, nem igaz?

Igen. De személyes tapasztalatom szerint a gyászban sok a rejtély. Rájöttem, hogy nehezebb azzal a ténnyel törődni, hogy elvesztettem valakit, amikor az agyam a gyakorlatias kérdésekkel foglalkozott és azokra koncentráltam. Mint például, hogy nézett ki a teste? Mit csinálnak vele? Hová megy?

Rájöttem, hogy a halált követő foglalkozások, amik az elhunyt testével törődnek, valamint azok az emberek, akik a testet nézik… akik gondoskodnak a szeretteinkről, lehetővé tették számomra, hogy pusztán a veszteség tényére koncentráljak. A gyász bonyolult és örökké bonyolult marad, de megválaszoltam néhány olyan kérdést, amire korábban nem tudtam a választ. Pedig ezek mindig léteztek, most pedig túl tudok lépni rajtuk, hogy az érzelmi oldalra koncentrálhassak.

Mennyire találod nehéznek egy hozzád igazán közel álló személy halálának feldolgozását?

Ugyanolyan nehéz, mint bárki másnak. De a könyv megírásának folyamata segített abban, hogy még jobban megbecsüljem azokat az embereket, akik még itt vannak.

Több év telt el a Covid ámokfutása óta. Mit gondolsz, ennek eredményeképpen az átlagember számára mennyire maradt a halál közelsége természetes, vagy mennyire felejtettük máris el, hogy halandók vagyunk?

Szerintem visszatértünk oda, ahol a Covid előtt voltunk – a tagadáshoz –, ami… kiábrándító. A Covid annyi mindent megváltoztathatott volna – hogy hogyan dolgozunk, hogyan készülünk fel a halálra, hogyan gondolkodunk a saját halandóságunkról és az ökológiai rendszerben elfoglalt helyünkről. De nem tette.

Az Egyesült Királyságban alapvetően úgy teszünk, mintha a Covid nem történt volna meg – nemcsak abban az értelemben, hogy nem gondoskodunk a legkiszolgáltatottabbakról, de nem volt egy erre dedikált nap vagy ünnepség, hogy megemlékezzünk a több ezer halottról. A világjárvány olyan, mint egy lázálom, ami megtörtént “néhány” emberrel, akik most őrültnek és egyedül érzik magukat az átéltekkel és a veszteségükben. Ez szerintem pszichológiailag és rendszerileg is elbaszott dolog.

Számomra a legizgalmasabb fejezet talán az volt, amelyik a hóhérokról szól. Nem gondolod, hogy ez a téma önmagában megér egy egész kötetet? Még egy történelmi áttekintést is, a kezdetektől napjainkig.

Köszönöm, de azt hiszem, egyelőre eleget láttam a halálból. És a hóhérok is.