Joker szemen köpte saját magát, ez a Kétszemélyes téboly pedig csak bohóckodás

Nyitókép: Intercom / Warner Bros.

2019 októberében ott ültem a sötét moziteremben, és miközben a Cream White Roomja megbirizgálta a dobhártyám és idegrendszerem minden sejtjét, úgy éreztem, hogy a vásznon történelmet írtak. Mert Todd Phillips olyan képregényfilmet készített, amilyenre még nem volt példa. Pedig szkeptikus voltam, esküszöm! Hiszen minek még egy Joker, mikor Jack Nicholson és Heath Ledger már tökéletesen helytállt?

De nem csak ez tette egyedivé és különlegessé a 2019-es mozifilmet. A zene, a részleteken elidőző, már-már művészfilmes és itt-ott akár vontatottnak is mondható rendezés. A karakterek és az egész történet felépítése. Egy valódi eredettörténetet kaptunk, színtiszta szürke realizmusba öntve, amely különvált a képregényektől, hogy önmagában lélegezzen és létezzen. Egy elme összeroppanásának krónikája a Joker, amely az erőszak szimfóniájává vált. 

De vajon hányszor őrülhet meg valaki ahhoz, hogy ebből a krónikából teljes értékű folytatás születhessen?

Kétszemélyes téboly

A Joker: Kétszemélyes téboly kezdetén Arthur Fleck (Phoenix) a Gotham-i börtönben tölti büntetését, a szürke és nyomorúságos hétköznapok sora pedig akkor szakad meg, mikor a pszichiátriai osztályon találkozik Harleen „Lee” Quinzel-lel (Lady Gaga). A két fogoly gyorsan egymásra talál, főleg hogy Lee láthatóan rajong a hírhedté vált bűnözőért, aki több ember halálát okozta, majd a teljes várost kiforgatta önmagából.

A páros pedig újra és újra dalra fakadva merül el egy újabb őrületben, amit rendre a Fleck sorsáról döntő bírósági tárgyalás szakít meg, ahol a védelem arra játszik, hogy Arthur szörnyű gyerekkorára és akkor meghasadt elméjére hivatkozva felmentse a vádlottat. A kérdés már csak az, hogy Joker valóban külön személy-e vagy a férfi valódi arca.

Joker akarta volna ezt a szerepet?

Ismét szkeptikus voltam, de nem a zenés betétek, Lady Gaga vagy valamiféle előítélet miatt. Újranézve a 2019-es filmet egyszerűen nem tűnt úgy, hogy szükség lenne egy folytatásra. Az volt maga Joker és a fejében lejátszódó elmebaj, amely híressé tette a kikent arcú emberi szörnyeteget. Méghozzá úgy, hogy láthattuk, mennyi fájdalom és kín vezetett a teljes összeomláshoz, ami után nem marad semmi kötelék, mely még a realitás talajához láncolta volna a karaktert.

Egy pillanat van a több mint két órás Joker: Folie à Deux alatt, mikor úgy érezzük, hogy ez még beindulhat, talán végre történik valami. De aztán ez az esély is súlytalanul elszáll, majd Joker szemen köpi saját magát és a rajongóit, ráadásul teszi ezt úgy, hogy lépése következményeként még a 2019-es Joker is hiteltelenné válik.

Mert tényleg túl tudom tenni magam azon, hogy Lady Gaga nem egy nagy színésznő. Azt sem kérem számon, hogy a képregényektől erősen elrugaszkodik a két szereplő találkozása, a kapcsolatuk meg aztán pláne – hiszen eredetileg Lee teljesen rabja a kicsit sem romantikus bűnözőnek. A legtöbb esetben meglehetősen stílustalan musical-betéteken sem hördülök fel. Azt viszont kikérem magamnak, ahogy a végére az egész karaktert hiteltelenné teszik azzal, hogy még önmagához sem hű.

Ez nem Joker, hanem valami más

Ez egy érdekes, drámába öntött zenés thriller, amely olyan dalokat dolgoz fel, mint a For Once in My Life és a That's Entertainment. Joaquin Phoenix azért itt is példásan alakítja az elmebeteg figurát, aki a DC egyik legikonikusabb arca, valamint Brendan Gleeson jelenlétének lehet még örülni (Rettenthetetlen, 28 nappal később, A falu, A sziget szellemei), de más jót annyira nem lehet elmondani a Joker: Kétszemélyes tébolyról.

Drámaként ez egy egész fogyasztható, nem kifejezetten jó film, de csak ha külön tudjuk választani az első Jokertől. Annak a folytatásaként viszont erőtlen és sótlan, sőt kimondottan felesleges mozifilm – pont mint a zenés betétek, amik igazából semmit sem adnak hozzá az élményhez.