Máthé Áron: A magyar forradalom ösztönös volt, de nem a zsigerek, hanem a szív diktálta

Nyitókép: AFP / Virány László 

A közelmúltban számos kérdés felmerült 1956-os forradalmunkkal kapcsolatban. Az egyik ilyen kérdés a Nyugat hozzáállása az eseményekhez. A szovjet propaganda és annak magyarországi megfelelője arról szólt, hogy az „ellenforradalmat” a Nyugat készítette elő és provokálta ki. Ennek az árnyéka hosszúra nyúlik, s visszatér ma is a neo­szovjet, vagyis orosz propagandában. Egy másik vélemény ennek a pandanja: a Nyugatnak semmi köze nem volt az események lefolyásához, s ezért nem is hagyhatta cserben a forradalmat.

Mi az a tanulság, amit a magyar emberek leszűrtek az 1956-os forradalomból? Az 1959 és 1961 között végbemenő téeszesítés során – amely az utolsó nagy, országos erőszakhullámot jelentette a 20. század borzasztó sorozatában – született meg a nép körében ez a két sor: „Nem győztük az angolokat várni, várni, / Be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni.” A magunkrahagyatottság, a cserbenhagyatottság, sőt az elárultság érzése tehát megmaradt. Az Amerikai Egyesült Államok, amely a szabad világ vezetéséért vállalta a felelősséget, ugyanis nyilvánvalóvá tette, hogy csak átmeneti állapotnak fogadja el az európai rab népek szovjet alávetését. Mindez persze nem akadályozta meg abban, hogy a szovjetekkel és a keleti blokk államaival a realitások talaján tárgyalásokat folytasson. Ugyanakkor egy másik fajta kommunikáció is folyt: magukhoz az alávetett nemzetekhez is próbált szólni.

Ebből a kettős hozzáállásból fakadt az a helyzet, hogy a magyar lakosság 1956-ban vágyainak meg­valósításához jogosan várta a segítséget az Egyesült Államoktól. És az is ide vezethető vissza, hogy az USA kormánya a forradalom után sürgősen szükségesnek vélte mosni kezeit. Allen Dulles, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) főnöke már 1956. november 20-án készített egy feljegyzést Dwight D. Eisenhower elnök részére, amelyben leszögezte, hogy a Szabad Európa Rádió adásai soha nem biztatták fegyveres felkelésre sem a magyarokat, sem a lengyeleket, hanem „a desztalinizáció folyamatának fokozatos kiterjesztésére, amely legjobb reménységük volt a szabadság felé”. Egyúttal azonban megjegyezte, hogy a SZER Eisenhower és mások üzeneteit is közvetítette, miszerint „a rab népek szabadságának kérdése az amerikai politika alapvető része marad”.

Egy 1957. március 27-én készült titkosszolgálati kronológiában felsorolják a legfontosabb jelentéseket és két-három mondatos kivonatokat az azokról készült anyagokból. Ebben a kronológiában a következőket idézték egy 1957. november 9-ei beszámolóból: „A helyzet robbanásveszélyességét felismertük. Az 1956. augusztus 21-ei helyzetértékelésünkben ez állt: bár a Kreml feltételezhetően továbbra is meg kívánja tartani az ellenőrzést a csatlós államok felett, a közelmúlt rugalmasabb politikája olyan politikai tendenciákat indított el a függetlenség, a személyes szabadság és a képviseleti kormányok irányába, amelyek visszafordíthatatlanná válhatnak, hacsak nem kerül sor erőszakos elnyomásra.” Ugyanebben a kronológiai összefoglalóban a New York Post egyik cikkét is idézték: „Dulles azt is állította, hogy a CIA számos jelentést készített a csatlós államokban tapasztalható nyugtalanságról és a felkelések valószínűségéről. »Nehéz megjósolni az ilyen lázadások pontos időpontját – mutatott rá. – Soha nem lehet megmondani, hogy mi fogja őket kiváltani. De azt biztosan tudtuk, hogy készülőben vannak, és azt is, hogy a Kreml olyan kíméletlenül fog reagálni, ahogyan azt Magyarországon tette, és ahogyan talán még Lengyelországban is meg fogja tenni.«”

Egy szűk évvel később egy hírszerzési dokumentum szerint (Összefoglaló a magyar forradalomról, 1958. január) a bécsi CIA-kirendeltség 1956. október 27-én feltette a kérdést a központnak, hogy szóba jöhet-e fegyverek és muníció küldése Magyarországra. A következő napon a központ azt válaszolta, hogy maradjanak csak az információgyűjtésnél, és semmi olyasmibe ne keveredjenek bele, ami az Egyesült Államok érdekeltségét mutatná, vagy ami indokot szolgáltathatna a beavatkozáshoz.

Amikor tehát a szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) egyes jelentéseiben háromszáz Kelet-Magyarországon ledobott amerikai ügynökről deliráltak, szándékosan hazudtak, hogy ezek a pszeudotények hivatalos dokumentumokba kerülve „ténnyé” váljanak. Ezt persze még a Szovjetunióban is nehéz volt elhinni. Egy harkovi egyetemen tanuló, egyébként kommunista keletnémet diák a következőt mondta az Ukrajnai SZSZK Állambiztonsági Bizottságának (KGB USZSZR) október 31-ei ügynök­jelentése szerint: „A Komszomolszkaja pravda nevetséges magyarázatot közölt, mely szerint az Amerika Hangja meg más rádióadás a hibás. Ha az országban hét hadosztály harcol, akkor ezt nem az Amerika Hangja okozta.”

Az itthon is világos volt, hogy ez a mi forradalmunk, és hogy ez a forradalom spontán módon borította lángba a szabadság fáklyájával az egész országot. Az viszont nem volt világos, hogy „ki” az a Nyugat, és hogy mi lenne az üzenete. A KGB USZSZR az Ukrajna Kommunista Pártja részére szintén október 31-én készített összegző jelentésébe bekerült a kárpátaljai Ilosvai járás egyik szövetkezetéből egy magyar munkás véleménye is, aki azt mondta: „Magyarországon most forradalom van, új kormányt alakítottak. Mindez Anglia és az USA irányítása alatt történik.” 

A magyar forradalom néhány tanulsága című CIA-összefoglalóban saját szerepükről így szóltak: „A nyugati propaganda – műsorszórás, röplapok, léggömbök, postai küldemények – ugyanolyan mértékben jutott el Magyarországra, mint a többi csatlós országba. Ez a propaganda feltehetően segített lassítani és gyengíteni a kommunista rendszer megszilárdulását, és bizonyos mértékig bátorította az ellenzéki gondolatokat és reményeket – de az októberi felkelést nem készítette elő és nem provokálta. Az ilyen előkészületek nyilvánvalóan ellentmondtak volna annak a meggyőződésnek, amit legalább az USA […] és a nyugati közvélemény túlnyomó többsége osztott, hogy a kommunista diktatúra elleni, békeidőben zajló forradalmak lehetetlenek és reménytelenek, és csak szörnyű vérontáshoz és pusztításhoz vezethetnek.” Ha ezt olvassuk, akkor valami egészen kifacsart logikát észlelhetünk. Ha így volt, akkor mondjuk miért beszéltek a Nagy Imre-féle kibontakozási kísérlet ellen? És miért nem azt mondták a Szabad Európa Rádióban, hogy „kerüljétek el a vérontást”? Akkor mégis ostobaság volt a fegyveres ellenállás? Félreértettük őket?

William Griffith, a SZER politikai tanácsadója egy 1957-es jelentésében így írt: „Az információ több mint egyszerű híradás olyan emberek számára, akik ki vannak téve a totalitárius propagandának, és gyakran hiányzik az a háttérismeret, ami alapján a híreket értékelni tudják.”

Háttér­ismeret? Az egyfelől megvolt, mindenki tudta, hogy milyen a diktatúra, amellyel le akartunk számolni. Fokozatos átalakulás? A desztalinizáció kiterjesztése? A „nem úgy értettük” magyarázatok? Mellébeszélés. A szabadságot akartuk, ki is vívtuk, és a megtartásához vártuk a segítséget. Ugyanis mindegy, hogy mit mondott be a rádió, a SZER, illetve hogy mik voltak a nyugati üzenetek a rab nemzetek elméleti szabadságáról – ezeknek a puszta létezése jelentette magát a nagybetűs ígéretet. Egy névtelen szabadságharcos ezt mondta utólag: „A vélemény az volt, hogy ha egy nagyhatalom polgárai egy ilyen intézményt felállítanak és működtetnek, akkor azzal akarnak is valamit… Ha a nyugati rádiók mögött nem áll semmiféle erkölcsi vagy más erő, akkor ténykedésük nem más, mint cinikus üzleti vállalkozás.” Az események után pedig még a SZER belső elemzésében is felbukkant az önkritika: „Úgy hittük, hogy erősíteni kell a szabadság iránti hitet. De ezen már nem volt mit erősíteni. Helyette megmondhattuk volna az igazat…”

Egy óbudai férfi, aki 18 éves volt 1956-ban, így emlékezett a forradalom leverése utáni időkre: „Eltelt az idő, egy barátomhoz jártam a közelbe, ott kártyáztunk, meg a többi. El voltunk keseredve, de a hatalommal nem lehetett mit tenni. A nyugati világ pedig hát mindig csak beszél, amióta világ a világ, minket pedig mindig csak cserben hagytak.”

Nehogy azt higgyük, hogy mindez az illúzió és mindez a csalódás csak a tájékozatlan, információs lehetőségektől megfosztott, elvakult vagy éppen ábrándos magyarok sajátja volt. A forradalom első évfordulóján John F. Kennedy mondott beszédet: „Mi a Nyugaton nem voltunk felkészülve a hatékony cselekvésre, nem voltunk hajlandók határozottan cselekedni, nem voltunk képesek egységesen cselekedni. Azoknak, akik segítséget és a forradalom támogatását várták, csak reményt és határozatokat kínáltunk. Azoknak, akik sürgető szívvel és ékesszóló nyelvvel könyörögtek, hogy szavainknak megfelelő tettek, ígéreteinknek megfelelő cselekedetek szülessenek, mi csak a kegyetlen kiábrándulást kínáltuk: a valódi segítségnyújtás nélküli segítséget. Bizonyára voltak közöttünk olyanok, akik szenvedélyes odaadással vetették fel: mit tehetünk? De mi nem tudtuk, mit tegyünk. Ezeket a gondolatokat nem pártpolitikai szellemben mondom el, mert ezek túlságosan alapvető és súlyos kérdések ahhoz, hogy pusztán politikai megfontolásokból tegyük fel őket. Nem mutatok keserűen, vádló ujjal azokra sem, akik nem cselekedtek – hiszen indítékaik mindig is magasabb megfontolásokon alapultak, gyengeségeik pedig mind­annyiunkban megvoltak, és vétkükben egy egész nemzetnek, ha ugyan nem az egész emberiségnek osztoznia kell.”

A magyar forradalom ösztönös volt, de nem a zsigerek, hanem a szív diktálta.

Kádár János jelentős részben ennek a csalódásnak köszönheti a bő két hónapnyi passzív ellenállás megtörését – az emberek feladták a reményt. 1956-ban ugyanis végleg megértettük – amire 1989 csak ráerősített –, hogy a fennkölt nyugati világban is meghatározók a mindig és minden korban létező hatalmi politizálás szabályai. És a magyarok azt akarták 1956-ban, hogy kiszállhassanak a nagyhatalmi leosztásból, a befolyási övezetek világából, és a saját életüket élhessék. Hogy békén hagyják őket. „Ha Ausztriának sikerült 1955-ben, és az orosz-szovjet seregek elhagyták Ausztriát, akkor ez simán le fog zajlani velünk is, és Magyarország semleges lesz. […] És azért volt az a tüske a társadalomban […], hogy Amerika cserben hagyott minket, mert azt képzeltük, hogy ha Ausztriának sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülhetne” – áll egy adatközlő szövegében, aki 17 éves volt 1956-ban.

Magyarország helyzete természetesen más, mint Ausztriáé, és ma biztosabb a helyzetünk a védelmi szövetségben, de tartós tanulsága a forradalomnak a nagyhatalmi politika természetének kiismerése és a nagyhatalmakkal szembeni józan bizalmatlanság. Magunkra vagyunk utalva, és a magunk esze szerint kell boldogulnunk, azzal az eszközzel, ami adódik – és nem azért, hogy a kintről érkező elvárásoknak eleget tegyünk, hanem azért, hogy a saját világunkat berendezhessük és megőrizhessük. Nem a nagyhatalmak kénye-kedve szerint, semmiképpen nem velük szemben, hanem közöttük.

1956 öröksége az elemi szabadságvágyon, a fegyveres és a fegyvertelen ellenállás dicsőségén, illetve az önfeláldozáson kívül ez a törekvés, és ez egészen biztosan maradandó. A saját történetünket akarjuk írni!

A szemelvényekhez felhasznált források:
Mink András: Hideg éterháború, in: Beszélő, 1996/8.; a JFK Library, a CIA, a US State Department archívuma; Csikós Gábor (szerk.): Forrásvidékek – Visszaemlékezések a 20. századra, Nemzeti Emlékezet Bizottsága – ELKH BTK, Bp., 2022; Cseh Gergő Bendegúz – Baráth Magdolna – Kohut Andrij – Lyabakh Irina – Pahirya Olekszandr (szerk.): Visszhang: 
Az 1956-os magyar forradalom és az ukrán társadalom a KGB dokumentumainak tükrében, Kronosz, Bp., 2022.

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese.