„Éppen a közelben jártunk, ezért a híd felé kanyarodtunk a szolgálati gépkocsival. Meg is pillantottunk a hídon valakit, aki a vizet nézte. Lekapcsoltuk a megkülönböztető fény- és hangjelzést, megfordultunk, és kiugrottam a kocsiból.
Ez volt az első alkalom, amikor ilyen mentésben vettem részt, és egyfolytában az járt a fejemben: »Nehogy leugorjon! Csak ne az én kezem között haljon meg!«
Az ösztöneim vezettek, egyszerűen csak átöleltem, ahogy az ember egy rég nem látott ismerősét öleli magához. Ekkor rám nézett, és visszaölelt, majd zokogni kezdett. Néhány percig álltunk így összeölelkezve. Tudtam, hogy szüksége van valakire, és megnyugtatja, hogy érzi, nincs egyedül. Közben beszéltem hozzá, nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj, és szép lassan megnyugodott” – mesélte a rendőrnő.