Sokszor hallani, hogy manapság számos virtuóz, ügyes zenész, tehetséges hangszeres tűnik föl, de egyre ritkább, hogy a koncerten valaki valóban elénk élje az adott művet. Egyetért vele?
Ez nagyon szép kifejezés, szívesen kölcsönveszem a későbbiekben. Meg kell jegyezni, az igazán jó előadás mindig ritka volt, csak most sokkal több a rossz vagy a közepes, mint a régebbi időben. Én mindig arra törekszem, hogy minden egyes alkalommal a koncertpódiumon történjen meg a zene. A zenéléskor a technikai fejlődésnek részben velejárója az ismétlés problematikája, ezzel a filozófiai doktori disszertációmban részletesebben foglalkoztam. Ha valaki nagyon jól tud valamit, fennáll annak a veszélye, hogy ugyan rendszerint magas színvonalon játszik, egyfajta konzervként jelenik meg a hallgatóság számára. Élvezetes vagy jó is lehet éppen, de a zenei nyelv interpretálása olyan terület, ahol mindez kevés. Itt olyan titkokat vagyunk hivatva közvetíteni, amiket mi sem értünk maradéktalanul, nem is lehetséges. Olyanfajta ráhagyatkozás szükséges ehhez, ami nem tud jelen lenni akkor, ha valaki túl jól játszik, a szó „kigyakorlott” értelmében. Az a bizonyos plusz abból tud megszületni, ha merjük és hagyjuk megtörténni bennünk a zenét. Ha mindent kontrollálni akarunk, ez nem lehetséges. A legjobban talán azzal a példával tudnám ezt illusztrálni, hogy a múltkor Boros Misi felhívott telefonon, és elmondta, milyen fantasztikus érzés volt először előadni koncerten Chopin f-moll fantáziáját. „Nagyszerű – mondtam neki –, nagyon örülök, mostantól mindig először játszd!”
A zenészlét egyszerre követel nagy fokú alázatot a szerzővel és a művel szemben, ám a pódium első ránézésre mégiscsak az egóról szól, nem?
A legkevésbé sem szól arról. Egyáltalán nem szólhat az egóról a szónak az általános értelmében. Az egó annyiban jelen van, hogy része az akaratunknak, vagyis lehetetlen, hogy ne legyen ott. Ám ha kicsit is önzésnek vesszük, ütközni fog minden jó zenével. A jó zene pedig finom lelkű, és engedni fog az egónak, az ember szabad akaratának, vagyis kilép a térből. Az emberi egó problémája különösen nehéz kérdés a mi korunkban, abban a környezetben, ahol az érvényesülés és a hírnév mindenek felett álló kategóriává torzult.
A saját én megvalósítása ürügyén egyfajta közmegegyezés lengi körbe a gátlástalan egoizmust.
Az egó kiemelt jelenléte alapvetően akadályozza meg azt, hogy a zene felsőbb üzenete jelen lehessen. Az előadóművész a színpadon egy közbülső elem, rajta keresztül jut el a zene mondanivalója a közönséghez. Persze ezt ma már sokan megtanulták szlogenként mondani, de megélni és gyakorolni nagy összeszedettséget kíván meg.
A múlt évben különleges koncertsorozattal lepte meg a közönséget: Chopin zongorára írt darabjaiból játszott „közkívánatra”. Ilyet, vagyis hogy azt zongorázza a koncerten, amit a hallgatóság kér, tudomásom szerint ön előtt senki nem csinált még. Honnan jött az ötlet?
Elsősorban az újítás vágya hajtott. Úgy éreztem, az utóbbi évtizedekben megmerevedett a koncertezés formája, egy kicsit mást, valami újat, izgalmasabbat akartam csinálni. Végül egy extra dolog jött ki belőle, ami mellesleg technikailag is óriási kihívás. Bizonyos értelemben őrültség is.