„Micsoda egy elfuserált nép ez, te jó Isten... Románia bezzeg szárnyal!” – igaz, 22 százaléka WC nélkül, de hát mindent nem lehet

Megérkezett az évenkénti rituális lamentálás: az Eurostat legfrissebb statisztikái szerint ismét a magyaroké a második legalacsonyabb tényleges egyéni fogyasztás az Európai Unióban, „ergo” Magyarország a második legszegényebb uniós ország. Vagy még borzongatóbb megfogalmazásban: 

Jó alkalom ez a látványos flagellációra: mennyire elfuserált nép már ez, te jó Isten, Románia bezzeg szárnyal az uniós átlag 86 százalékát kitevő áru- és szolgáltatásfogyasztásával, mi meg itt toporgunk 71 százalékon, menthetetlen ez az ország.

Csakhogy tanulmányok egész sora igazolja: akinek alacsonyabb az önbecsülése és az önbizalma, annak kisebb az esélye az anyagi sikerekre. Logikus is –

csökkenti a munkavállaló hatékonyságát, míg e hozzáállás ellentéte (azaz a magabiztosság, illetve az önbizalom) „a hatékony munkavégzésnek köszönhetően – minden egyéb tényező változatlansága mellett – magasabb munkajövedelmet jelenthet”.

Ráadásul ez egy spirál: a magasabb önbecsülés jellemzően magasabb jövedelmet eredményez, a magasabb jövedelem pedig még magasabb önbecsülést, és így tovább. Amely spirálba alapvetően kétféleképpen lehet belépni: vagy nyer az ember a lottón, vagy dolgozik az önbecsülésén és az önbizalmán. Könnyen belátható, hogy utóbbi lehetőség megbízhatóbban és olcsóbban kivitelezhető.

Ha tehát az az állítás, hogy szegények vagyunk és előrébb kéne lépnünk, akkor pont a legkontraproduktívabb dolog azt sulykolni minden állítólagosan nem létező hullámhosszon, hogy

továbbá „lassan már az egyetlen szegényebb ország, Bulgária is utolér”.

Nem mintha nem lenne végtelenül ellentmondásos, hogy a 2020-as években, amikor kórképpé vált a klímaszorongás, és amikor az Európai Unió a versenyképességét is készségesen aláveti a Szent Klímacéloknak, mégis azt tekintjük az életszínvonal fokmérőjének, hogy ki mennyi árut és szolgáltatást fogyaszt.

– de azért ismerjük el: hiába egyértelmű, hogy a fogyasztásbajnok Luxemburgban és Ausztriában jóval nagyobb a jólét, mint Bulgáriában vagy Magyarországon, az is szikár tény, hogy a luxemburgiak fejenként 790 kiló szemetet termelnek egy évben, az osztrákok 588 kilót, a magyarok pedig 364-et. Márpedig nem én mondom, hanem az uniós hulladékhierarchia, hogy a legzöldebb megoldás a hulladékképződés megelőzése – minősülhetek én nyomorgó szerencsétlennek a közel tízéves buta mobiltelefonommal,

(az se egy kellemes élet és halál ám, ha már az eutanázia kapcsán érzékenyek lettünk arra, hogy senkit se „kényszerítsünk” szenvedésre).

Megcélozhatjuk persze azt is, hogy a nógrádi nyugdíjasok is ugyanannyiszor szálljanak óceánjáró szállodahajóra és/vagy vegyenek részt egzotikus társasutazásokon, mint egyes nyugati kortársaik, csak akkor kérnénk egy kimutatást, hogy a cél elérésekor hány hajóval több fogja okádni a szennyezést a világ tengerein, és miként aránylik ez ahhoz a kiiktatandó bűnhöz, ha egy háromgyermekes család bátorkodik benzines autót tartani bizonyos logisztikai feladatok kivitelezéséhez.

Amint arra az Európai Környezetvédelmi Ügynökség rámutatott, 2000-hez képest 2019-ben nem kevesebb mint 47 százalékkal fogyott több az EU-ban háztartási berendezésekből és informatikai-kommunikációs eszközökből, emellett 43 százalékkal nőtt a fogyasztás a különféle (egészségügyi, oktatási, pénzügyi, szabadidős és egyéb) szolgáltatások terén – azaz az uniós átlag eleve ennyivel feljebb kúszott. „Az Európa fogyasztásához kapcsolódó nyomás olyan magas, hogy az súlyosan veszélyezteti a bolygó regenerálódási képességét” – szól az uniós megállapítás;

Luxemburgban ez idén február 14-ére esett, Belgiumban március 26-ára, Ausztriában április 6-ára, Magyarországon május 30-ára. Ha tehát 2010 óta a magyarok a mindenkori uniós átlag 60 százalékáról csupán annak 71 százalékára növelték fogyasztásukat (a háztartások megtakarítási rátájának egyidejű látványos növekedése mellett), az nehezen minősíthető folyamatos elszegényedésnek, sokkal inkább lassú jóléti növekedésnek.

És itt érkezünk el egy további tényezőhöz. Amikor az átlagjövedelem emelkedéséről érkezik hír, azonnal kapni szoktuk a magyarázatot, hogy ez csak az átlag, ez nagyon nem azt jelenti, hogy mindenki ennyit keres – ezzel szemben

Volna itt viszont egy bizonyos S80/S20 mutató, amely azt számszerűsíti, hogy hányszor magasabb jövedelemnek örvend az adott országban a leggazdagabb egyötöd, mint a legszegényebb. Az Eurostat számításai szerint az uniós átlag 4,74 – azaz ennyiszer keres többet a legtehetősebb 20 százalék a legszegényebbhez képest. Bulgária esetében ez a mutató 7,3, Romániában (kétségtelen javulás után) 6, míg Magyarországon 3,99. Ez nagyjából megfelel a dán és a holland jövedelmi egyenlőtlenségnek, és jobb az osztráknál, a luxemburginál és a németnél. Azaz ellentétben azzal a mantrával, hogy itt van egy bődületesen gazdag felső réteg és azon kívül országszerte merő nyomor honol,

Biztosan irigyelnünk kell a szép életszínvonalukért azokat a románokat, akiknek 22 százaléka WC nélküli lakásban él, és akik 34,4 százalékánál fennáll a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázata (nem szólva azon gyerekekről, akik a külföldön dolgozó szüleik nélkül kénytelenek felnőni)?

Menthetetlen lúzereknek kell-e tekintenünk magunkat azért, mert fogyasztásilag „nyakunkban lihegnek” a bolgárok, miközben náluk 32,2 százalékot fenyeget a kirekesztődés? (Magyarország esetében ez az arány a 2015-ös 30,6 százalékkal szemben 2022-re 18,4 százalékra csökkent, ezzel Ausztria és Svédország között vagyunk a rangsorban.)

Azt jelentené ez, hogy minden rendben? Naná, hogy nem.

Már csak azért is, mert amikor az interneten fel-felbukkan egy kisvideó valamely vidéki (vagy székely) nénivel vagy bácsival, aki a nagyszüleitől örökölt szerény parasztházában ücsörögve vagy a veteményesét gyomlálgatva osztja meg velünk (kissé huncut, tiszta tekintettel) a felemelő életbölcsességeit, akkor rendre ámul a közönség, hogy ilyenből kellene nagyon sok, ebből a romlatlan, tisztességes, elnyűhetetlen fajtából. Viszont lássuk be, ez pont az a „fajta”, amely durván lefelé húzza országának fogyasztási statisztikáját.

Háztartási gépekből a minimumot tartja, és még coach szolgáltatását se vette soha igénybe, aki segítene rajta elakadásaiban vagy kiégésében. Ha pedig megkérdeznénk tőle, hogy nem akarna-e mégis kipróbálni egy fitneszközpontot, elrepülni valahová vagy beszerezni egy elektromos borsőrlőt, még talán ki is nevetne minket a hülye ötleteink miatt. És tulajdonképpen joggal: ha választani kellene, akkor egy ország lelkét mégiscsak az ilyen szorgos nénik és bácsik adják, nem pedig a mintaszerűen fogyasztó konzumidióták.

(Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán)