Megjött az EIGE jelentése, és persze megint kiderült, hogy Magyarország pokolian rossz hely. Mielőtt azonban elásnánk magunkat, nézzük meg, pontosan miről is van itt szó!
Most, hogy a mindenféle háborúk mellé ráadásképpen közeleg a hideg tél és egyre hamarabb sötétedik, gondos újságírók előzékenyen a segítségünkre sietnek arra az esetre, ha kedélyállapotunk továbbra is zavaróan derűs lenne: „Magyarországnál már csak Romániában rosszabb nőnek lenni” – tudatja velünk lakonikusan az egyik női portál. „Magyarországon a második legrosszabb nőnek lenni az EU-ban” – erősíti meg a HVG.
A hírt alaposabban megvizsgálva kiderül: Magyarország a második legalacsonyabb pontszámot kapta a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete (EIGE) névre hallgató uniós ügynökség 2023-as jelentésében; ez akarna egyes újságírók szerint egyet jelenteni azzal, hogy itt nőnek lenni rémes. Fura dolog ez: ha a nemek közötti egyenlőség bizonyos mutatóiból automatikusan következtetni lehetne a nők életminőségére, akkor azt is ki kellene mondani, hogy
Varga Judit minisztersége idején jobb volt Magyarországon a nőknek, mint augusztus 1. óta, amikor Tuzson Bence került az igazságügyi tárca élére és a puszta kromoszómáival pocsékabbá tette életünket
– amit azért nehéz lenne bizonyítani.
Az EIGE-jelentés egyes kategóriáit külön-külön megvizsgálva azonban további érdekességekre bukkanhatunk.
Az egészségügy területén (egészségi állapot, életmód, az ellátáshoz való hozzáférés) Magyarország nőügyileg – az EIGE szerint – teljesen az uniós középmezőnyben van, megelőzve a volt keleti blokk összes országát és több dél-európai államot.
Meghökkentő, de míg Magyarországon a nők 62 százaléka érzi egészségi állapotát jónak vagy nagyon jónak, a balti államokban ez az arány csupán 45–56 százalék között mozog,
az óceánparti Portugáliában mindössze 46,5 százalék, de Németországban se haladja meg a 61 százalékot. Magyarországon a nők 2,7 százaléka számolt be arról, hogy nem jut hozzá fogászati ellátáshoz; ez jobb, mint az uniós átlag (Görögországban például 11 százalék, Belgiumban 6 százalék nyilatkozott így).
Ami az erőszak témakörét illeti, a nők ellen partnerük, valamely családtagjuk vagy rokonuk által elkövetett gyilkosságok aránya az EIGE által vizsgált 2021-es évben Magyarországon (ha kevéssel is, de) alatta maradt az uniós átlagnak: többek között Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban is rosszabb volt a helyzet, nem beszélve Lettországról és Litvániáról (az ő nemi egyenlőségi indexüket azonban ez nem rontja, mivel az erőszak és a közbiztonság terén mutatott teljesítményt az EIGE nem pontozza). Jelenti ez azt, hogy Magyarországon nincs e téren semmi látni- és javítanivaló? Nem, nem jelenti.
De az se állítható túl nagy bizonyossággal, hogy Magyarországon rosszabb nőnek lenni, mint a hét hellyel előbbre sorolt Lettországban, ahol a nők négyszer-ötször akkora eséllyel válnak gyilkosság áldozatává,
egészségi állapotukat 16 százalékponttal kisebb arányban ítélik jónak (és valóban: nyolc évvel kevesebbet élnek egészségben), továbbá 15 százalékponttal nagyobb arányban vannak kitéve a szegénység kockázatának, noha két évvel több ideig dolgoznak.
Az EIGE-jelentés 6. táblázatából tisztán kitűnik: Magyarország nemi egyenlőségi pontszámát egyetlen terület húzza le drasztikusan, méghozzá a vezető politikai, gazdasági és tudományos tisztségeket betöltő nők aránya (26,2 pont, szemben az 59,1 pontos uniós átlaggal). A munka és az egészségügy területén a nők és férfiak közötti egyenlőség teljesen átlagos, a pénzügyek és a tudás kategóriájában pedig jobb, mint 7-8 másik tagállamban. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy amennyiben holnaptól semmi változás nem történne az oktatásegészségügyben, viszont
a kormánytagok felét nőkre cserélné le Orbán Viktor (mondjuk trollkodásiból minisztert csinálna például Schmidt Máriából),
továbbá az állami cégek felügyelőtanácsába a paritás kedvéért beültetnék többek között – Isten ments – csekélységemet, akkor az ország akár 7-8 hellyel is előrébb ugorhatna a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének rangsorában – azaz a fura logika szerint drasztikusan javulna a magyar nők jólléte.
Persze, az valóban nem tűnik indokoltnak, hogy a kutatásfinanszírozással kapcsolatos döntéshozó szervezetek tagjainak mindössze 3,8 százaléka nő – ha ennél lényegesen többen pályáznak a vonatkozó tisztségekre, de azonos képességek esetén is következetesen a férfi kollégáik lesznek a befutók, az valóban anomália, amit orvosolni kell;
az azonban megkérdőjelezhető, hogy az effélék miatt általában véve a magyar nők jobban el lennének nyomva, mint a görögök, akiknek karrierkilátásait a 0-tól 100-ig terjedő skálán 51-esnek ítéli a jelentés
(a magyar nőké uniós átlag feletti, 64,4 pontos, ráadásul 0,9 ponttal jobb a férfiakénál).
Hasonlóképpen fenn lehet akadni azon, hogy a magyar férfiaknak csupán 22,6 százaléka főz vagy végez házimunkát napi rendszerességgel (a cseheknek egyébként 20,4 százaléka), de egyrészt ezeket a férfiakat többnyire nők (is) nevelték, akik nevelhetnék őket akár arra is, hogy legalább napi egy mosogatás beleférjen – ha mifelénk, konzervatív katolikusoknál a pater familias is nemzedékről nemzedékre kiveszi a részét a teendőkből, akkor ez valószínűleg külön genderológiai érzékenyítés nélkül is megoldható –, másrészt ez nem jelenti azt, hogy cserébe a nők minden áldott nap a konyhában robotolnának.
Az EIGE szerint a 18–74 év közötti magyar nők 59,3 százaléka végez napi rendszerességgel házimunkát, ez a svédekhez és a dánokhoz hasonló arány; összehasonlításképpen az említett lett nőknek 73 százaléka dolgozik naponta a háztartásban.
Tovább árnyalja a dolgot, hogy (például az 51 százalékos németországi aránnyal szemben) Magyarországon az egyszemélyes háztartásokat 60 százalékban nők lakják, akik nem elnyomásból főznek maguknak esetleg minden nap, hanem mert megözvegyültek, elváltak, vagy ebben az állítólagos szülesztő diktatúrában férjhez se mentek. Ettől függetlenül természetesen vegye észre magát minden férfi, ha a házimunka terén mulasztásai vannak – de ezt pont nem segíti elő, ha az EIGE jelentését (az egyén felelősségét elkenve) úgy interpretáljuk, hogy a nők sorsa tisztán ország- és kormányfüggő.
Rá lehetne még csodálkozni arra is, hogy miközben Svédország, Hollandia és Belgium az EIGE nemi egyenlőségi rangsorának első öt helyezettje között szerepel, tehát ott elvileg igazán jó nőnek lenni, ezek az országok a nők öngyilkossági statisztikáiban is benne vannak az első hatban (ugyanúgy, ahogy egyébként sajnos Magyarország is).
A 82,2-es nemi egyenlőségi pontszámmal uniós bajnok Svédországot a nők depressziója tekintetében is rendre minimum a top5-ben látjuk, romló tendenciával – viszont a svéd központi bank vezetőségét közel egyharmad arányban nők alkotják, ami máris megnyugtató.
Mindenesetre egy dologban kétségkívül elnyomás tapasztalható: amikor egy vilniusi székhelyű uniós ügynökség kiad egy jelentést arról, hogy az általa vizsgált kategóriák többségében a magyar nők nem egyenlőek a férfiakkal, akkor zsigerből kapjuk az arcunkba, hogy „tehát Magyarországon nőnek lenni rossz”, punktum (mintha a női boldogság fokmérője az lenne, hogy hány területen hasonulunk a férfiakhoz); ellenben amikor egy magyar nő ritka kivételként vásárra viszi a bőrét a nagypolitikában és az általa képviselt magyar nők véleményét is tolmácsolva elmondja, hogy nem kell minden pillanatban a férfiakkal versengeni, hanem érdemes egyszerűen mindenkinek a saját útját követnie, akkor érkezik a gyalázkodással vegyes felhördülés, hogy
mit mond ez az „alibinő”, a „patriarchális sztereotípiák” kiszolgálója
(amely felhördülés egyébként egyetlen konzervatív nőnek se hozza meg a kedvét ahhoz, hogy politikai szerepet vállalva feljebb tornássza az EIGE-indexet).
Kívülről megmondani a nőnek, hogy hogyan érzi magát, ugyanakkor a nő saját véleményét lehurrogni, az a toxikus, elnyomó kapcsolatok jellemzője. Ha majd ezt sikerül a közéletben a konzervatív nőkkel szemben levetkőzni, akkor talán még az én kedvem is megjön egy felügyelőbizottsági tagsághoz. (De azért nem túl valószínű.)
(Nyitókép: Tuzson Bence Facebook-oldala)
Ezt is ajánljuk a témában
Másrészt mindenki nyugodjon meg, aki a Népszavával együtt úgy véli, hazánkban eddig Tóth Gabi volt megtéve erkölcsi etalonnak és a keresztény családmodell jelképének. Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Kissé mintha újra igazolva lenne az az előítélet, miszerint a nők hisztisek és érzelemvezéreltek, a balos értelmiség tagjai meg befeszült, mindensz*rista nyugatimádók. Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
A babát Isten éltesse sokáig testi-lelki egészségben, a konkrét esettől rá tekintettel vonatkoztassunk is el – a jelenségen viszont hadd szabadjon fennakadni. Francesca Rivafinoli írása.
Miről is szól valójában a kormányzás?
A szerb elnök szerint még akkor is azonnal visszavonnák az intézkedést, ha valaki mégis megpróbálná keresztülvinni.
A Politico értesülései szerint június 15-én új szakaszba léphet Ukrajna és Moldova európai uniós csatlakozási folyamata, miután Budapest jelezte: kész lehet feloldani korábbi vétóját.
A szlovák–cseh–magyar koprodukcióban, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült Forrás című dráma a július 3-án kezdődő 60. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába is meghívást kapott.
Ezt már egyik fél sem titkolja.
Az észt külügyminiszter bízik abban, hogy Magyarország segíti Ukrajna és Moldova csatlakozását.
Lehet, jobban járna a miniszterelnök, ha nem próbálná meg eltávolítani a hivatalából Sulyok Tamást.
Magyar Péterék június 1-jére ígérték, hogy felfüggesztik a vendégmunkások behozatalát az országba. Ebből semmi se lett, a gyárak most is szép számmal alkalmaznak új dolgozókat harmadik országokból.
A szerb elnök szerint még akkor is azonnal visszavonnák az intézkedést, ha valaki mégis megpróbálná keresztülvinni.
