A pálinka egy folyékony univerzum

Azok a férfiak – és igen, nők is, bár ők ritkábban estek áldozatul –, akik a rendszerváltozás előtt születtek, bizonyára sok olyan dermesztő pillanatra emlékeznek, amikor a házigazdájuk nem hagyta magát lerázni, és addig-addig erőltette, hogy húzzanak le egy kupicával a „remek” pálinkájukból, hogy kénytelenek voltak magukba dönteni a Technokol-szagú, azonosítatlan ízű borzadályt, amely szétmarta a torkukat, az „illata” behatolt a fejük minden testnyílásába, s a szerencsétlenek alig várták már, hogy a nedű leérjen a hasukba, ahol végre nyugalomra lel. A műveletet méretes „brrrrrrrr” hang kipréselése és erős fejrázás követte, majd annak a menedzselése volt soron, hogy valamit kezdeni tudjanak a gyomrukból visszakívánkozó ízes-szagos levegőtömeggel, lehetőleg kulturált módon. Ezt azonnal követte a heves elutasító gesztikulálás – mert normális hang egy ideig nem jött ki a torkukon –, valahogy megakadályozandó, hogy egy újabb pohárkával kínozzák őket. Harmadik próbatételként pedig, legyőzve az önbecsülésüket, még meg is kellett dicsérni a cuccot, mondván, ilyen finomat talán még életükben nem ittak – de arra azért ügyelni kellett, hogy ne derüljön ki, ezzel a megjegyzéssel nem biztos, hogy kibontották az igazság minden részletét. Az ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy az adott házigazda adott pálinkája ne a világ legjobbika legyen.