Por, mámor, szigetelés

Raffaellót csak mi hívtuk így, mondhatni: familiárisan. Pedig nem családtag. Bár családja kétségkívül rendkívül szerteágazó lehetett, szóval ki tudhatja? Az eltelt idő és egy kijavított, leszigetelt fal sokat tud enyhíteni az ember keservein. 

Az idő és az emlékek. Az első derengő foszlányok, ahogyan a ház mellett sétálok Raffaellóval.

A másikból, az utca felől meg inkább legyünk szépek. No jó. 

Tehát Raffaello egy mérőszalagot kihúzva lépked előre a homlokzat mentén, de nem amolyan katonásan, inkább kacsázva, már ami a szalagot illeti, ahogy izgalmas szögekben hajlítja, hogy minél nagyobb hosszt mérhessen. Tudniillik ez alapján kalkulál majd árajánlatot nekünk. Már a szélvédőre tett szórólapján is látszott, hogy komoly üzletember, nem hagyja megkárosítani magát.

Én, akinek a kezében van a szalag másik fele, becsülettel tartom a végét, és apró lépésekkel megyek Raffaello után, hogy valahogy visszarövidítsem a dolgot.

Ebben a meccsben még döntetlenre jövünk ki: a fal kilenc méter ötven centi, ennyi a valóságban, ennyi a szalagon is.

S jön az árajánlat. Tetszik tudni – ekkor még tetszettem tudni – ezt kézzel kell, az állvány ide nem fér, ott van az a tető, ott még magas is, mély is, hosszú is. Létra kellene, hogy van itt is? Az nem jó, másmilyen kell. Hatszáz. Hát, barátom, akkor jön más, állvánnyal, a feléért. Ez esetben négyszáz.

Párom rám pillant, de nem ingunk meg: még megbeszéljük, estig szólunk. Raffaello el. Döntetlen, de erre dől. 

Asszonyka el, vásárol, hív. Szívem, fogadjuk el. Ellenvetek: ennyiért én is megcsinálom, kezdenék bele, apóssal vagy pár cimborával – mindhiába. Végül annyiban maradunk, estig még körbekérdezünk. Telefon letesz. Megint telefon:

Akkor még nagyon rafináltnak éreztük magunkat.

Raffaello tehát megint felvonult. Új nap, új csata, mit csata: háború. Ő hozza az anyagot, számlástul, mi fizetjük. Tizenöt centi grafitos, dübellel, plusz ragasztva, háló, kutyafüle. Ez tíz centis. És nem grafitos. A lábazatra? Hát igen, oda is kell, különben hőhíd keletkezik. Kőhíd? Mink olyat nem csinálunk. Mi meg nem kértük, de a szigetelést igen.

Kitart a döntetlen, a szigetelés szorgosan tapad a falhoz, a dübelek fognak, az idő melegszik. Az öröm minden rokon-telefonnal olvad. A rokonokkal ilyenkor azért különösen lélekemelő beszélni,

Vagy az alvégről Bélukát, ja, igen, tíz éve nem dolgozik, és amit tíz éve csinált, hárman javították ki utána. Inkább írtam volna rá B. kollégára, aki éppen építkezik, vele kiválóan lehet licitálni egymásra abban a versenyszámban, hogy kit mennyire akartak legutóbb megkopasztani; az mégiscsak jobban esik az embernek, mint ezek a szánakozó csendek és avítt tanácsok a telefonvégen. 

No, de közben elvonulás, felvonulás, emberünk hozza az elvileg már jó anyagot. Nekilát. Két óra múltán inspekció. Leltár: Raffaello megvan, létra megvan, száradó ragasztóplacsnik a betonon szintén megvannak. Munkavédelmi jelleggel Raffaello ül, ebédel, előtte a szomszéd macskája, az is eszik, mellettük a fal, szürkéllik. De ez még mindig tízes e-pé-es, nem tizenötös, bár legalább már grafitos. Valóban, szó nélkül elkezdi lebontani. Egymás mellett volt, összekeveri az ember, előfordul az ilyesmi.

Igaz, más meg lett volna akkora gazember, hogy nem írja le sms-ben, hogy mi van az árajánlatban, ez a nehézsége, ha az ember hajlamos leírni dolgokat, annak nyoma van. Bár így tudna számolni is, mert most meg az anyag lett kevés. Raffaello fárad, mállik a magázódás, karcosabb a kérdés, foghegyebb a felelet. Holnap visszajön.

Nem ver át, itt van. Ketten. Társa egy két lábon járó összenőtt szemöldök. De dolgozik, sebesen. Repülnek a tizenötös grafitok, öröm nézni. Fél nap se telik, minden a helyén, friss munkaerő, somolyog Raffaello. Ide fentre akkor elég a tízes? Nem, nem elég, nem ezt beszéltük meg. Ja, hát tényleg, igaz, akkor tizenötös oda is. Megy, jön.

A háromnapi ostromállapot végéhez közeleg, a gyomorideg kissé feszül. A bizalom ilyenkor a legalacsonyabb: vajon történt kummantás? Lesz felfelé kerekítés? „Bocsánat, de arról nem volt szó, hogy ez a fal függőleges!” vagy: „hát jó, jó, ennyit beszéltünk meg de ráment kétszer annyi anyag, el kellett érte menni!”, esetleg: „bocs, főnök, így adta ki”.

A röghöz kötés, az ablakon bebámulások közepette elköltött ebédek, a megszállás, a kávék két cukorral, tejjel, az időnként újrahintett, csillogó húgycseppek a vécé mellett mind-mind óráról órára apasztotta erőnket. Már minden mindegy kezd lenni, csak legyen vége.

Utolsó inspekció, első komoly vereség: hatszázötven tonna kifröcskölt ragasztó beszáradva, látványosan ignorálva hátrébb. Már csomagolnak, tüzesen süt le a nyári nap sugára. Inkább felszedem majd, csak menjenek már. Alkudozás és megalkuvás az élet. Először, hogy idejöjjenek, aztán, hogy elmenjenek. 

„Készen vagyunk” – jelentkezik Raffaello.

Azt inkább nem részletezem, milyen Raffaelloval az utolsó emlékem.

Mondjuk úgy: élénk. Hogy kettőnk közül ki fizette ki mégis a megbeszélt pénz nagyobbik részét, nézte még fél órát átkozódva a hullámzó falat, és fogadkozott, hogy végre kitanul egy rendes szakmát, azt fedje jótékony homály.

A falat meg majd apóssal vagy a haverokkal megcsináljuk rendesen. Egyszer.

Nyitókép: MTI/Jászai Csaba