Csúcsformában a 444: ha nincs A Legújabb Srác, Akit Elnyom Az Orbán, akkor majd lesz A Srác, Akitől Fél Az Orbán!

Nem vagyok nagy Azahriah-rajongó, igazság szerint viszonylag későn ért el hozzám az a hír is, hogy egy civilben Baukó Attila nevű srác számait hallgatja a nálam eggyel fiatalabb korosztály, meg sokan mások, olykor a közvetlen környezetemből is; s az emlékezetes toi-toi-„botrányról” is csak utólag hallottam (az idézőjel szándékos). Aztán megmutatták, belehallgattam, mondom, oké, nem tépem ki a fülemből a fülest, elzötyöghet, de semmi extra.

Na jó, bevallom: olyan is volt, hogy egy egészen jó gitárszólót kaptam el, s csak utóbb tudtam meg, hogy bizony ez is Azariah. Meg a ska-s ritmusok, meg még egy csomó minden meglepő fordulat – ilyen ez a műfajhibridizáció meg a popszakma, valamit biztos nagyon tud a srác, nekem meg mindegy. Ha pedig akkora a nyomor az országban, hogy százezer ember megvesz egy több tízezer, olykor százezer forintos jegyet, hogy élőben csapassa rá, az sem az én dolgom.

A srác természetesen lázad, amennyire egy úgymond mai fiatal lázad (én tegnapi vagyok, a tegnapelőttiek szerint meg én nem lázadtam jól, ez ilyen), élete nagyobb felében egy Orbán Viktor nevű ember volt a „főarc”, teljesen természetes, hogy kiszól az úgymond hatalom ellen, és ezt akár neki is címzi.

ennél a jelek szerint sokkal okosabb és tudatosabb. S igen, itt érkeznénk el oda, hogy utólag derült ki számomra az is, hogy megmondós youtuberként is sokszázezres nézettségeket tudott generálni, felfoghatatlanul fiatalon, úgy, hogy nem állt mellette profi stáb, a szülei nem voltak befolyásos körök tagjai, ahonnan felkarolták, mentorálták, segítették volna, vagyis:

Puzsér Róbert valami olyasmit érvelt, hogy éppen ezért tud független lenni, és nem az úgymond hatalom elvárásainak megfelelni – no igen, időnként a kermédiarendszer ex-Hofija is mond még jókat.

De térjünk vissza a haladó sajtóra, amely rátalált az esetenként kormánykritikus srácra, s innentől kezdve igyekezett ráterelni az egyetlen, szerintük megfelelő útra, ami a pokolnál is rosszabb, végeláthatatlan frusztráció irányába vezet, jóindulat helyett pedig Telex-, 444- és Hang-címlapokkal van kikövezve.

Ebben nem ingatta meg őket Azahriah „toitoi-botránya” sem,

a bulvármédia meg bulvármédia, de mindennek nem lett különösebb visszhangja – talán el lehet képzelni, ha mondjuk Azahriah megköszöni, hogy van Puskás, ami ugye az egyik alapfeltétele a triplakoncertnek, hirtelen mégis baj lenne ebből, de egyelőre ez a veszély nem fenyeget.

Pedig azért ebben is van egy kis izgalmas kisiklás, ami miatt utóbb kaphat tőlük: elvégre tudjuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek klasszikus nyugati liberalizmusa mostanra szépen csendben átjött az utca konzervatív oldalára, miután a túloldalról lenyomta őt a woke-henger. S akárhogy is nézzük,

anélkül, hogy kényszeresen szembehelyezkedne vele, egyszerűen csak csinálja, ami normális ennyi idősen: iszik, csajozik, kicsit lázad, keresi magát, és a többi.

A természetes kényelmetlenkedésen túl valószínűleg magasról tesz a politikára – üzletileg sem érné meg, meg úgy tűnik, nem is igazán érdekli. Elnyomottnak sem hajlandó magát érezni, vagyis egyre kevésbé alkalmas újabb óegygé-ikonnak.

Persze nem azért 444 a 444, hogy ne próbálkozzon meg mégis összeóegygézni, méghozzá úgy, hogy átkeretez:

A permanens forradalom legújabb cikkében géppuskaként ropognak a szavak, mármint, hogy Azahriah, akitől a kormánypropaganda remegve retteg, répa, retek, mogyoró. Közben a kabinet úgymond háborús retorikáját sűrűn kritizáló oldalon „Akire inkább nem támad a hatalom” címmel jelent meg az átkeretezett Azahriah-portré, benne diadalmasan lobogtatva, hogy Azahriah is fellépett egyszer tavaly a Kossuth téri tanártüntetésen, ’szt mégsem vitték még hátra agyonlőni, ebben az eszeveszett diktatúrában akkor tehát nincs más lehetőség, mint hogy félnek tőle.

Apropó, tanártüntetés. Ahol egyébként a sok tekintetben jogos követelésekkel fellépő pedagógusok és a velük szolidarító tömegre politikusok mellett olyan, a politikai populizmust saját terápiás gyakorlatukként is űző művészemberek is ráültek, mint Nagy Ervin vagy Molnár Áron (a bazÁr a mozgalom neve!). Őket láttuk nemrég az RTL Sztárbox nevű verekedéskabaréban, ami valahol az ortovány valóságshow-k és a bali kakasviadal között találta meg önmagát, egyúttal a hazai kereskedelmi televíziózás elfeledett mélypontját.

És a fent említett 444-es Azahriah-cikk is valahogy annak az ékes bizonyítéka, hogy a haladó sajtó egy része körülbelül a Sztárboxot szeretné viszontlátni a közéletben.

Minden címlap egy csata, minden interjú egy ütés, elvtárs, a sárkányt jó mélyre vágd! S hogy Bede Márton megírta, hogy a kormány fél Azahriahtól, a „kormánypropaganda” meg simogatja – nyilván, mert azt adták ki nekik, vagyis nekünk, mert hát hova máshova sorolódnánk a Bede-univerzumban –, hát, nem lennék most az imperialisták helyében!

Az a helyzet, hogy az úgynevezett progresszív sajtó addig sulykolta, hogy a jobboldalon az aki-nem-lép-egyszerre, nem-kap-rétest-estére-elv érvényesül a legapróbb dolgokban is, hogy maga is elhitte, s így rendre nem tud mit kezdeni azzal, hogy itt is emberek dolgoznak, akiknek ízlésük van és véleményük, szóval ilyen emberi dolgaik. Meg is lepődnek rajta sokszor, és próbálják elhelyezni a barát-ellenség tengelyen, próbálják megfejteni, hogy mi lehet a parancs, mert ugye lépés, meg rétes.

De ez csaknem akkora szellemi erőfeszítést igényelne, mint elfogadni, hogy nem mindenkit lehet bezavarni a maguk tákolta óegygé-ringbe, mert mondjuk az illető ragaszkodik a szuverenitásához, és a szuverenitást nem keveri össze a mindenáron-ellenzékiséggel. Hanem megőrzi. Akár velük szemben is.

(Nyitókép: Orbán Viktor hivatalos Facebook-oldala; MTI/Vasvári Tamás)