Bonyolult dolog ez a diktatúra.
Kezdjük ott, hogy Magyarországon az van (igen, diktatúra), mégpedig nagyjából 2010 óta. Illetve egyesek szerint 2011-ben kezdődött el úgy igazán, amikor országos lapok a később az Európai Bizottsággal egyeztetve véglegesített médiatörvény miatt kijelentették: megszűnt a sajtószabadság. Mások a hosszú évek óta alkotmánysértő állapotot is felszámoló választási törvénymódosítástól datálják a demokrácia megszűnését, s persze akad olyan is, aki az Alaptörvényt okolja, mondván, az olyanokat állít, hogy a házasság egy nő és egy férfi közötti életszövetség. Őrület!
A csavar ott van a történetben, hogy a hibrid rezsimként és választási autokráciaként is emlegetett rendszer ugyan diktatúra, ám az ellenzéki pártok az elmúlt tizenhárom évben minden választáson elindultak, sőt, 2014 után meg is nyerték az időközi voksolásokat,
lebontva – időlegesen – a Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többségét.
Aztán az elnyomás odáig fajult, hogy 2019 októberében a legnagyobb, vagyis a budapesti önkormányzatot vette be a balliberális oldal: Karácsony Gergely főpolgármester, Gyurcsány Ferenc pedig a közgyűlési többség birtokosa lett. Sőt, jó pár megyei jogú városban is ellenzéki polgármester irányít azóta, több-kevesebb sikerrel.
Apropó ellenzék! Ők megmutatták, hogy tudnak valódi demokráciát szervezni, lásd előválasztás! Igaz, sokan közülük valahogy úgy vannak már a 2021-es hókamókával, ahogyan a KFT slágerének vonatkozó sorában áll: „Utólag úgyis az egészet letagadom.”
A magyar politikai erőviszonyokra alighanem Dobrev Klára adta a legfrappánsabb megfejtést a baloldalról, amikor a 24.hu-nak úgy nyilatkozott:
diktatúra van, de 2026-ban nyer az ellenzék. Ha élne, a gordiuszi csomót átvágó Nagy Sándor most alighanem könyörögne a receptért.
És hát úgy alakult, hogy ebben a fojtogató légkörű országban, ahol egyes ballib megmondóemberek szerint még a Kádár-rendszerhez képest is kisebb a szabadságfok (legutóbb talán Kepes András jelentett ki valami ilyesmit a nyolcvanas évek és a jelenkor médiaviszonyait taglalva a Telexen),
a második legnézettebb, minden háztartásba eljutó kereskedelmi tévécsatorna úgynevezett sztárokat kezdett bokszoltatni.
Az egész koncepció otromba, vitákat is szült, de most nem ez a lényeg. Ha igaz lenne mindaz, amit a jelenlegi kormány fejére ráolvastak az elmúlt kábé egy évtizedben, akkor ez a műsor nem jöhetett volna létre. Pláne nem úgy, hogy két, nettó kormányellenes aktivista (civilben színész) szereplője, sőt, talán főszereplője is van a produkciónak.