Vajon gondolta volna-e a magyar származású angol író, Tibor Fischer, amikor húsz évvel ezelőtt megjelent az Utazás a négy fal között című regénye, hogy 2023-ban egyáltalán nem tűnik majd extravagánsnak a lakását tudatosan elhagyni nem akaró főhős, Oceane életmódja? A home office mára komplett hivatások alapértelmezett munkavégzési formájává vált, a csomagküldő szolgálatok, ételfutárok és a végtelen mennyiségű online tartalom miatt lehetőségeink jócskán meghaladják még a történetbéli Oceane vélt luxusának szintjét is. A világtól megundorodó nő – miután évekig erotikus bártáncosként kereste kenyerét Barcelonában – visszavonul London egyik lecsúszó városrészében lévő, ám igencsak exkluzív lakásába, ahol grafikus dizájnerként dolgozik. Élete monoton, ingerszegény és végtelenül önző, csak a napi posta, a telefon, a kábeltévé és a viszonylag gyors net stimulálja őt. Bár megtehetné, nem válik digitális nomáddá, utazás helyett inkább egy mindenes ügynökkel szerveztet magához tematikus vacsorákat, az autentikusság érzetét pedig a kigondolt célországból származó turistákkal teremteti meg. A regényből hamar világossá válik, hogy bármennyire győzködi is az olvasót Oceane arról, hogy minden igényt kielégítő életet él, valójában a külvilág abszurd történései és olykor igencsak veszélyes karakterei elől menekülve húzódott be a gondosan felemelt sáncok mögé.
Fischer tavaly magyarul megjelenő, Így urald a világot című regénye is tele van Rejtő Jenő műveit idéző figurákkal, ám az Utazás a négy fal közöttben jóval nagyobb dózisban kapunk kellemetlen alakokból, erőszakos banditákból és korrupt hivatalnokokból. Fischer nem kímél senkit és semmit, a perverzióikat kiélő sztriptízklub-látogatóknál csak a klub személyzete felé fordul nagyobb undorral – természetesen Oceane női szemüvegén keresztül. Írói világa sokban emlékeztet Hamvas Béla Karnevaljának kaleidoszkópszerű karaktertárára éppúgy, mint a nehezen elpiruló Michel Houellebecq olykor túlságosan is sikamlós hangnemben ábrázoló társadalomkritikájára. Egyvalami biztos: Fischer nem szimpatizál (anti)hőseivel, inkább maró iróniával fordul feléjük és élvhajhász beállítottságuk felé. Ez a viszonyulás tetten érhető az elbeszélő Oceane hangjában éppúgy, mint a történések alakulásában. Fischer ironikus távolságtartása Oceane ajtaján szó szerint bekopog, méghozzá egy sztorizgató adósságbehajtó képében. A rossz címre érkező, délszláv háborút is megjáró Audley végre okot szolgáltat Oceane-nek arra, hogy kimozduljon, és önmagán kívül mással is törődjön. De