Senki nem menekülhet önmaga elől

Miért zárkózunk be a lakásunkba? Miért utazunk el folyton-folyvást? E két kérdéssel formailag két különböző, ám mégis egyetlen problémát kapargató kérdést teszünk fel: miért nem találjuk a helyünket a világban mind fizikai, mind metafizikai értelemben? A nyugati ember tanácstalansága és elveszettsége számos filozófiai és szépirodalmi művet megihletett már, mégsem lehetünk teljesen elégedettek az ezer, ötszáz vagy akár csak ötven éve született válaszkísérletekkel, hiszen  nem számolhattak azzal az értékvesztett közeggel és az abban tobzódó kísértésekkel, amelyek a legújabb kort jellemzik. Bár az egzisztenciális szűkölés antropológiai adottságunk, az e szűkölésre adott reakciók koronként igencsak eltérhetnek.

Vajon gondolta volna-e a magyar származású angol író, Tibor Fischer, amikor húsz évvel ezelőtt megjelent az Utazás a négy fal között című regénye, hogy 2023-ban egyáltalán nem tűnik majd extravagánsnak a lakását tudatosan elhagyni nem akaró főhős, Oceane életmódja? A home office mára komplett hivatások alapértelmezett munkavégzési formájává vált, a csomagküldő szolgálatok, ételfutárok és a végtelen mennyiségű online tartalom miatt lehetőségeink jócskán meghaladják még a történetbéli Oceane vélt luxusának szintjét is. A világtól megundorodó nő – miután évekig erotikus bártáncosként kereste kenyerét Barcelonában – visszavonul London egyik lecsúszó városrészében lévő, ám igencsak exkluzív lakásába, ahol grafikus dizájnerként dolgozik. Élete monoton, ingerszegény és végtelenül önző, csak a napi posta, a telefon, a kábeltévé és a viszonylag gyors net stimulálja őt. Bár megtehetné, nem válik digitális nomáddá, utazás helyett inkább egy mindenes ügynökkel szerveztet magához tematikus vacsorákat, az autentikusság érzetét pedig a kigondolt célországból származó turistákkal teremteti meg. A regényből hamar világossá válik, hogy bármennyire győzködi is az olvasót Oceane arról, hogy minden igényt kielégítő életet él, valójában a külvilág abszurd történései és olykor igencsak veszélyes karakterei elől menekülve húzódott be a gondosan felemelt sáncok mögé.

Fischer tavaly magyarul megjelenő, Így urald a világot című regénye is tele van Rejtő Jenő műveit idéző figurákkal, ám az Utazás a négy fal közöttben jóval nagyobb dózisban kapunk kellemetlen alakokból, erőszakos banditákból és korrupt hivatalnokokból. Fischer nem kímél senkit és semmit, a perverzióikat kiélő sztriptízklub-látogatóknál csak a klub személyzete felé fordul nagyobb undorral – természetesen Oceane női szemüvegén keresztül. Írói világa sokban emlékeztet Hamvas Béla Karnevaljának kaleidoszkópszerű karaktertárára éppúgy, mint a nehezen elpiruló Michel Houellebecq olykor túlságosan is sikamlós hangnemben ábrázoló társadalom­kritikájára. Egyvalami biztos: Fischer nem szimpatizál (anti)hőseivel, inkább maró iróniával fordul feléjük és élvhajhász beállítottságuk felé. Ez a viszonyulás tetten érhető az elbeszélő Oceane hangjában éppúgy, mint a történések alakulásában. Fischer ironikus távolságtartása Oceane ajtaján szó szerint bekopog, méghozzá egy sztorizgató adósságbehajtó képében. A rossz címre érkező, délszláv háborút is megjáró Audley végre okot szolgáltat Oceane-nek arra, hogy kimozduljon, és önmagán kívül mással is törődjön. De 

Tibor Fischer: Utazás a négy fal között. MCC Press, 2023

A szerző a Mandiner lapigazgató-főszerkesztője