„Az idegenben való fürdőzés társadalmi járvány lett szép Magyarországon.” A Trianon utáni években a nemzeti oldal hol kemény, hol bús szavakkal utasította el a nyugatosodást, miközben a nyugatos modernizáció így is nagy lendülettel kezdett terjedni az országban, a ruházattól a jazzen át az új művészetig.
A vesztes világháború és a trianoni békeszerződés egy olyan diskurzust is elindított a magyar közéletben, mely ugyan nem volt előzmény nélküli, ám ilyen vehemenciával korábban nem mutatkozott meg. Talán sokak véleményét tükrözte Herczeg Ferenc, aki kijelentette, hogy „Európa, szabad sajtó, liberalizmus – csupa olyan jelszó, amely megcsalt minket”.
Gyula diák – az ekkor éppen 26 éves Somogyváry Gyula – versében hasonlóan elsírta bánatát, hogy a magyarság „egy csók nem sok, annyit sem látott, / Céda Napnyugat rajta hahotázott”, ám arra már nem reflektált, hogy miért vágyna bárki „cédák” csókjaira.
Mások azonban nem csak csalódtak, de magukba fordultak,
Oláh Gábor debreceni költő még csak annyit írt naplójába, hogy korábban világpolgár volt, de ma már „rettentő távol” érzi magától az angol és orosz kultúrát. „Nem tudok, nem bírok olyan goethei magaslaton élni, mint eddig. A Földet darabolt abrosznak látom, amelyen tragikus fokozatossággal szűkül összébb és összébb a magyarság földdarabja”.
Prohászka Ottokár egy lépéssel tovább ment, amikor kijelentette, hogy a magyar fiatalok ne tanuljanak idegen nyelveket, és Szabó Dezső is arra biztatta a magyarokat, hogy „maradjatok itthon”, mert „csak bohócok lehettek az idegen világ sivár rétein”. Hegedüs György, az ÉME társelnöke azonban már arról beszélt, hogy „a nyugati népek szemétdobján legalant, bűzhödt sármocsarakban fetreng a magyar”. „Egyedül állunk, teljesen magunkra hagyva” – tette hozzá.
Franciaországot és a francia kultúra hordozóit. „El a francia kultúrától!” – figyelmeztetett egy református lap a „cinikus”, „rohadt”, „buja mocsárral”, a „dekadencia bacilusaival” szemben. Érdemes megemlíteni, hogy hasonló jelzőkkel mások csak a zsidóságot illették.
Raffay Sándor evangélikus püspök egy Petőfi-emlékezés kapcsán fejtette ki, hogy a francia kultúra tisztelete „beteges” felfogás. „A raccsolás és a hülye monoklizás, az előre bukó testtartás és az idegen szavakkal való ügyetlenkedés, a francia konyha dicsérete csakúgy, mint az idegenben való fürdőzés társadalmi járvány lett szép Magyarországon”, amit „az adyzók és az új jövőt ködlő hóbortos idegenek” hoztak be.
S amikor budapesti színházak francia vígjátékokat mutattak be, a Magyar Helikon nem is titkolta, hogy politikai okokból írt negatív kritikát: „Könnyen megállapíthatjuk, hogy a francia szellem ma sekélyesebbnek, frivolabbnak és önmagét túléltebbnek tűnik, mint valaha”.
Noha Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és tanult is Párizsban, a párbeszéd, melyet Elsodort faluja főhősének szájába adott, mikor az franciákkal beszélget, sokak érzését leírta. Karaktere nem akart „megmaradni embernek”, „én inkább azt szeretném megtanulni, hogyan legyek állat”. „Egyebet sem akarok, mint hogy kidobjak magamból minden gondolatot, minden felesleges kultúrát, hogy teljesen nép legyek, egy betestesedett húsdarabja fajomnak, hátha így magammal ragadhatnám az élet felé”.
Petrovits Mihály, egy kevéssé ismert szerző, akit a franciák internáltak az első világháború során, élményeiről komplett frankofób tirádát írt: „A francia faj gyógyíthatatlanul beteg. [Semmi] nem menti meg a legrövidebb idő alatt való kipusztulástól. Ide jutott a francia faj az alkoholnak túlságos mértékben való élvezete, a különféle kicsapongások, az egyéni élvezetek túlhajszolása, a családi élet meglazulása . . . a francia nőknek arab, néger . . . fekete vérével való keresztezése . . . folytán”. A könyvről még a humanista Kuncz Aladár is csak azt tudta írni a Nyugatban, hogy bár „felületes”, de „az érdeklődést mindenesetre le tudja kötni”.
Ez a tény nem kerülte el a brit követség figyelmét sem. A követség megállapította, hogy
a magyar sajtó „egyszerűen gyűlöli” a franciákat, dacára Franciaország „bőséges propagandájának”.
A francia követség megpróbálta javítani országának képét, például magyar diákokat engedve be a követség könyvtárába, és követi interjúkat adva nemzeti lapoknak. „Remek benyomásunk van Magyarországról” – nyilatkozta kissé fellengzősen a követ, meghirdetve a „szellemi kibékülést”.
Persze kérdéses, hogy erre mennyire volt nyitott a lakosság. „A [magyar] emberek gyűlölik a franciákat, mindenfajta propaganda eredménytelen. Ha a franciák közlik a magyarokkal, hogy szeretik a magyar irodalmat, mert a franciák mindig is támogatták a »kis népek’«szellemi törekvéseit, nem sokat fog segíteni” – foglalta össze egy brit diplomata igen éleslátón.
A helyzetet remekül szemléltette az a gyűlés, ahol Friedrich István beszélt, és ahol a következő párbeszéd hangzott el a szónok és hallgatósága között: „És akkor gyűlésünkön még nem is esett szó nemzetünk legnagyobb ellenségéről. (Bekiabálások: A zsidók! Le velük!). Nem-nem, most a franciákra gondolok”. A brit követség jól szórakozott ezen a sajtóriporton, és angolra fordítva meg is küldte azt a brit külügybe.
Athelstan-Johnson brit követségi ügyvivő 1921-es éves összefoglalójában kifejezte megdöbbenését, hogy Magyarország és Nagy-Britannia „valaha háborúban” voltak, és még azt a személyes megjegyzést is megengedte magának, hogy azért szerette meg a magyarokat, mert sportos és a vadászatot kedvelő nép. Azonban ezek mellett elgondolkodott, hogy talán a britekkel szembeni jóindulat nem csak „a magyar udvariasság tipikus gesztusa-e”.
Valami hasonló kritikát fogalmazott meg Hegedüs György is a másik oldalról, amikor arról panaszkodott, hogy „ha néhány külföldi Budapestre jön és megiszik pár üveg bort, [a magyarok] rögtön azt mondják: ezek hazánk barátai”, illetve az a vidéki lap, mely szerint „a legszegényebb kis földmíves is . . . a hatalmas angol nemzettől várja Magyarország feltámadását”.
S ugyan Teleki Pál nem fogadta meg Prohászka tanácsát, és igenis javasolt ingyenes angol nyelvtanfolyamot magyar fiatalok számára, éppen az amerikai követség gúnyolódott belső levelezésében ezeken a kísérleteken: a naiv elképzelésre, miszerint a Nagy-Britanniát vagy az Egyesült Államokat kiemelt szinten érdekli a magyar helyzet, „sehol másutt a világon nincs példa”.
Azonban Giesswein Sándornak volt igaza, amikor azt írta, hogy
bár Magyarország „a nyugati és keleti szellem harctere”, de a nyugat már „diadalmaskodott”.
A nyugatellenes érzelmek ellenére ugyanis a hétköznapi budapesti polgár – és az ellenforradalmi rendszerből remekül megélő nagypolgári elit – nyugati kultúrát fogyasztott, nyugati cigarettát szívott, nyugati lapokat olvasott, nyugati táncokat járt nyugati zenére, és még inni is gyakran nyugati italokat ivott.
A kolozsvári Napkelet – nem összekeverendő Tormay Cécile folyóiratával –, melyet ekkor a liberalizmus felől már az antiszemitizmus felé tendáló Paál Árpád szerkesztett, arról panaszkodott, hogy Magyarországon „szédületes tempóban adják ki az idegen irodalmat”, főleg az angol, francia, orosz és skandináv irodalmat. France, Zola, Barbusse, Rolland, Gorkij, Henry George, Shaw, Sinclar – sorolta a „nyilván destruktív” szerzőket a lap. Még a jobboldali lapok is hosszas cikkben méltatták a „tetszetős csomagolású” amerikai cigaretta- és pipadohányt, melyet Budapest-szerte árultak: Chummie, Choid, Three Feathers, mind-mind borsos áron, és természetesen sosem importálhattak eleget.
és mivel a one-step, a foxtrott és a tangó volt divatos a pesti éjszakai életben, az ébredő magyarok magyar táncház-mozgalmat is kezdeményeztek, hogy palotással és nemzeti viselettel küzdjék le az „erkölcsrontó angol és francia táncokat” meg a „rövid szoknyákat”. Persze nem sok sikerrel.
„A modern tánc utolsó mutatványa a keresztelő” – kelt ki dühösen naplójában Prohászka Ottokár. A táncok talán csak nevükben voltak idegenek, de a zenészek alkalmanként etnikumukban is. „Ezekben a hetekben Budapestre is kezdett begyűrűzni a néger jazzbandek minden áron való szerződtetési láza”, a pesti szórakozóhelyek harcolnak az eredeti fekete francia zenészekért – tudatta a Színházi Élet egyik 1921 márciusi száma.
A budapesti éjszakai élet központjai a Chat Noir, Pokol, Bonbonniér, Femina, Excelsior és Tabarin lokálok voltak, utóbbi rendszeren lábszépségversenyeivel került a lapokba, de virágkorát élték a kánkán-estek is. A francia gyarmati csapatokkal az első világháború végén Magyarországra érkezett arab és fekete nők – és prostituáltak – a bárok egzotikus vendégei voltak. És ha azt hinnénk, hogy mindez csak a pesti lokálok szokása volt, egy keresztényszocialista szerző azt panaszolta fel, hogy a fejéri falvakban is a one step és a boston a divatos táncok.
Egyes budapesti bárokban azonban még az ekkor nagyrészt ismeretlennek számító amerikai Coca Colát is lehetett kérni, amiről sokan meggyőződésesen hitték, hogy trágyából készült. Az amerikai nagytőke a háborút követően elsőnek jelent meg a magyar részvénypiacon, „nevetséges” áron vásárolva fel a Hitelbank birtokában lévő gazdasági érdekeltségek részvényeit.
Az amerikai tőke megjelenése ráadásul Széchenyi László gróf washingtoni követ 1922-es jelentése szerint a háborús jóvátétel okán államilag támogatott folyamat volt: „Felajánlhatunk részvényeket hazai vállalatokban . . . az amerikaiaknak csak válogatni [kell]”.
„Elérkeztünk Amerika világuralmának korszakához” – jelentette be egy társasági lap, amely többször is lelkesen jegyezte fel, hogy a budapesti szállodákban már fekete ajtónállókat is lehet látni.
Mint az amerikai gazdasági konzul írta: „A magyarok általánosságban nagyon barátságos érzéssel vannak Amerika iránt és az amerikai árukat mindig előnyben részesítik". Az amerikai követségen egyébként ennél őszintébben is fogalmaztak a magyarokról. Ulysses Grant-Smith amerikai követ némi népkarakterológiába átcsapva a „többi keleti néphez” hasonlította a magyarokat: nacionalista, erőszakos nép, amely mindig túl sokat akar. „Ez a természetük, ez a gondolkodásmódjuk: túlozni”.
Nyitókép: a budapesti Oktogon 1930-ban (fotó: Fortepan / Pesti Brúnó)
Chema Rodríguez elsősorban a hozzáállást hiányolta a franciáktól elszenvedett hétgólos vereség alkalmával, bár sem a védekezésünk, sem a támadásunk nem működött, és a játék többi eleme sem volt rendben. Bánhidi Bence pedig arról beszélt, hogy az ellenfél helyett végül saját magunkat leptük meg.
Nem sikerült megszorongatnia a magyar válogatottnak Franciaországot Varasdon a dán–horvát–norvég közös rendezésű férfi kézilabda-világbajnokság első középdöntős mérkőzésén.
A Veszprémben légióskodó Nedim Remili pokoli hangulatra és rengeteg magyar szurkolóra számít a varasdi arénában. A franciák világklasszis kézilabdázója többek között arról is beszélt a kedd esti középdöntős mérkőzést megelőzően, hogy mennyire utál Sipos Adrián ellen játszani.
Már hétfőn fontos döntések születtek.
Az új törvénymódosításban bízik a brit miniszterelnök.
Nincs túl jó reputációjuk a jobboldali-populista elnöknél, pedig nagyon igyekeznek.
Úgy tűnik, azonnal komoly döntéseket hoz az amerikai elnök. Meglépte, amit sokan nem hittek.
Az orosz elnök következetes: semmiféle kompromisszumra nem hajlandó korábbi követeléseivel kapcsolatban.
