Az elmúlt napokban kisebb üzengetés kezdődött Nagy Ervin színész és Rákay Philip között, Nagy Ervin legutóbb közösségi oldalán szólt be a médiaszakembernek.
Rákay Philip közösségi oldalára feltöltött nyílt levélben reagált Nagy Ervin szavaira, amelyet változtatás nélkül közlünk:
»Nagybaczoni Nagy Ervin uram!
Haladjunk sorjában! A teljesség igénye nélkül reagálnék nagyívű posztod néhány állítására:
1. Bármekkora formátumú személyiségnek, megkerülhetetlen művésznek is gondolod magad, nem, nem vettelek észre a Haris közben. Mea maxima culpa!
2. Jó lenne feloldani a benned szunnyadó kognitív disszonanciát: most akkor »Gőgös Gúnár Gedeonként« vonultam, vagy »maga alá piszkító csivavaként«? Nem ugyanaz.
3. Ha kérhetem, ne dumálj nekem szolidaritásról, mert nem ismersz, így fogalmad sincs arról, milyen nemes ügyekért áldozok rendszeresen, hogy hány családot tartok el, és hány nehéz helyzetbe került embert támogatok évek óta!
4. A gyerekeim jó ideje nemzetközi iskolákba járnak, tudod miért? Mert évekkel ezelőtt a szélsőliberális elvbarátaid gyerekei – a tanárok passzív asszisztálásával - nácizva, fasisztázva abúzálták őket nap mint nap, az apjuk miatt. S történt mindez egy olyan budai iskolában, amely leghangosabb hirdetője az elfogadásnak, persze a tolerancia szent zászlaja alatt vonulva.
5. Tudom, hogy Zámbó Jimmy megformálásához nincs szükség efféle történelmi kutatómunkára, de javaslom, olvasgass néha!
Recsket és a Gulagot nem az én politikai oldalam szabadította ám az országra, hanem a Donáth- és Dobrev-félék felmenői.
Tudod, kedvenc ellenzéki összefogásod fő hangadói, akiknek listavezetője Márki-Zay a tavalyi kampányban kedvesen bevallotta, hogy: »a kommunistákat és a fasisztákat külön-külön képviseljük«.
6. Tévedsz, Ervin! A magyar filmkultúra – néhány tucat alkotást kivéve – a rendszerváltoztatás óta mizerábilis állapotban van, s nem mi tettük tönkre. Ez a világ 1948 óta egy jól körberajzolható, balos értelmiségi kör kezében volt, s generációkon keresztül belterjes homokozóként működött, 1990 után is. Olyan alkotókkal, akik azt gondolták: örök hitbizományba kapták a színház és a film világát, s annak kizárólagos letéteményeseiként bármit megtehetnek. Nem is engedtek be szinte senkit ebbe a körbe, saját elvbarátaikon kívül. Az állami pénzből elkészült filmek jelentős része pedig minősíthetetlen, lila, öncélú baromság volt, minimális nézőszámot produkálva, ráadásul semmiféle össztársadalmi célt, értéket nem képviselve, miközben igyekeztek sárba rángatni mindazt, amit mi, sok millióan a magyarságról gondolunk. (A fesztiváldíjak többnyire politikai elismerések, ne gyere azzal, hogy bezzeg a díjak...) Ezek után nem csoda, hogy epét hánynak a »mellőzött« alkotók, amiért változik a világ, és bizony mások is labdába rúghatnak!