Orbán Balázs: Rátermett vezető nélkül elvész az ország

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Sok szeretettel köszöntök mindenkit az MCC Vezetőképző Akadémiájának konferenciáján. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy az MCC nemcsak Közép-Európa, de talán egész Európa egyik legnagyszabásúbb tehetséggondozási programját kínálja. És nemcsak nagyszabású, de különleges is, hiszen egészen az általános iskolától a mesterképzés utánig elkíséri a hallgatóit. Az akkreditált oktatási rendszeren kívül mozog, és az egész Kárpát-medencére kiterjedő hálózatot működtet, mintegy oktatási franchise-ként. Interdiszciplináris szemléletű oktatást nyújt, hogy az oktatás a lehető legkevésbé szorítsa szellemi skatulyába a rábízott tehetségeket. Emellett tudatos nemzetközi szellemi építkezést folytat, hogy a tehetségek és a kutatók az országhatárokon át is egymásra találhassanak.

Persze sok más tehetséggondozó műhely létezik Európában és a világban, de az MCC által kínált összeállítás egyedülálló magyar koktél, hungarikum, ahogy mi szoktuk mondani. E koktél fontos összetevője a Vezetőképző Program, mely nemrég állt fel, és igyekszik a már működő modellek minden hasznos tapasztalatát beépíteni. Egyelőre főleg a magyar fiataloknak szól, de a közeli jövőben nemzetközi portfóliónk részeként is felépül. Ennek a nemzetközi építkezésnek a része a ma megrendezett Leadership Summit is. Örülök, hogy itt lehetek, és gratulálok a szervezői csapatnak, a kollégáknak, diákoknak és mindenkinek, aki részt vett az esemény összerakásában.

Nem kevesebbre vállalkoztunk ma, mint hogy megtaláljuk, milyen is a jó vezető. Arra kértek fel, hogy röviden erről beszéljek ma Önöknek. Erre a kérdésre több ezer éve keresik a választ, és számos bölcs megállapítás halmozódott fel ilyen hosszú idő alatt. A tökéletes képlet azonban még mindig nincs meg a bölcs vezető mibenlétéről.

Sok szép erényt soroltak fel ezzel kapcsolatban a filozófusok, a királytükrök, a trónörökös hercegeknek szánt intelmek az európai történelemben. A bölcsesség, az erényesség, a mértékletesség, a szerénység, az igazságosság, az önfeláldozás, a jámborság és a törvények tisztelete mind-mind szerepelt ezen erények között. Ezek mind valóban fontosak egy vezető számára, még ha egyszerre nem is található meg az összes egyetlen normális emberben sem.

Van azonban egy olyan különleges tulajdonsága a vezetésre termett embernek, amelyik az én megítélésem szerint semmiképpen sem hiányozhat. Mégpedig az, amit úgy mondunk, hogy helyén van a szíve, és ezzel erőt ad a többi embernek is. A hadvezér, aki a csata hevében és szorongatott helyzetben is tartja a lelket a katonáiban, az orvos, aki a vészhelyzetben felismeri a helyes diagnózist, és kitart mellette akár sokak ellenében is, vagy a pénzügyi döntéshozó, aki a piaci válság közepette is megőrzi a hidegvérét, és a bepánikolt nyáj követése helyett elkerüli a csődöt.

Sokat hallhatjuk az utóbbi években, hogy a válságok korát éljük. És nem csak hallhatjuk, de sajnos meg is tapasztalhatjuk. Hitelválság, migrációs válság, inflációs válság, háborús válság. Talán nem túlzás azt mondani, folyamatos válságsorozatokban élünk, vagy legalábbis egyik válságból esünk a másikba. Persze mindig reméljük, hogy a sor nem folytatódik, de ettől még a tények tények maradnak.

A válság vagy a krízis szó eredetileg nem önmagában bajt, hanem döntést, megítélést, választást jelentett. Olyan kiélezett, szélsőséges helyzetet, ahol a döntés elkerülhetetlen. A szó legkorábbi használata az orvosláshoz kötődik. A hippokratészi iskolában a válság a betegség kritikus szakaszát jelentette, amelyben az élet és halál közötti harc végbemegy. A döntés már esedékes, de még nem történt meg.

A fogalom azóta persze szép karriert futott be: az egyes ember és a közösség életében is végleges döntési helyzetet jelent, legyen szó politikáról, gazdaságról vagy akár a lelki üdvösségünkről. Ilyenkor a tét óriási: siker vagy bukás, igazság vagy igazságtalanság, élet vagy halál, üdvösség vagy kárhozat. Egyszóval a helyes út kiválasztásának a pillanata az éles helyzetekben. Ez a válság.

A válság idején ezért a legfontosabb kérdés, hogy ki hozza meg a döntéseket. Napjainkban azt diktálja a korszellem, hogy a döntéseket jól követhető, észszerűsített eljárások mentén intézményeknek kell meghozniuk. Csakhogy mi van akkor, ha az éppen aktuális válság megkérdőjelezi a korábban jól működő intézmények működési alapjait? Az intézmények hálójában kiformálódott gyakorlatok hosszú időn keresztül lehetnek hasznosak a stabilitás és a biztonság szempontjából. De ez nem minden esetben elegendő. A történelemből sok minden megtanulható, de a legfontosabb tanulság az, hogy hosszú távon semmi sem stabil. Még a konzervatívok is úgy gondolják, hogy ha meg akarunk őrizni valamit, akkor ahhoz folyamatosan változni kell. Statikus eszközökkel nem kezelhetőek a kihívások. Főleg akkor nem, ha válságok formájában érkeznek.

Éppen ezért válságos időkben jó vezetőkre is szükségünk van. Olyan emberekre, akik képesek túllátni a meglévő kereteken. Képesek új szabályokat hozni a régiek helyett. Amikor felüti a fejét a válság, az egyéni döntés, a személyes felelősségvállalás és személyes bátorság az, ami a leginkább hasznunkra van. Felelősségvállalás a nemzetünkért vagy éppen a ránk bízott vállalatért és az ott dolgozókért. Mindehhez szükség van még valami olyasmire is, amiről napjainkban egyébként hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Szükség van vezető alkatú, rátermett emberekre.

Vezető alkat alatt nem önteltséget, cezaromániát vagy éppen zsarnoki hajlamokat értek. Egy vezető nagysága abban áll, hogy tisztában van saját közössége, városa, nemzete vagy cége értékeivel és érdekeivel, s képes ezek érdekében a cselekvés nyelvére átfordított módon dolgozni. Pontosan erre utalt a néhai brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli, amikor azt mondta: „követnem kell a népemet, hiszen én vagyok a vezetőjük”. A rátermettség, erre termettség – milyen szép egyébként a magyar szó. Szegény külföldi barátainknak mondom, hogy van erre angol kifejezés is, a „born for that”. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy erre termett, rátermett vezető minden fán megterem.

Az ilyen tehetségeket, akiknek az alapképességeik megvannak, fel kell ismerni és ki kell képezni. A magyar történelem első ötszáz éve a válság megelőzéséről, a második pedig a válság kezeléséről szólt a Kárpát-medencében. Ez idő alatt mi, magyarok újból és újból megtapasztaltuk – néha sajnos a saját kárunkon –, hogy rátermett vezető nélkül elvész az ország. Vagyis pontosan tudjuk, milyen nagy tétje van a jó vezetők képzésének. És itt nem csupán egyéni karrierről, előmenetelről van szó, hanem egy egzisztenciális kérdésről is a nemzeti megmaradás szempontjából.

Csakhogy napjainkban ez a feladat talán még nehezebb, mint egykor volt. Engedjenek meg nekem ennyit, gyakorló politikusként. A progresszív liberalizmus és az a szellemi áramlat, ami ezt az egész gondolatkört körbeveszi ugyanis sajnos irtózik a jó vezetőktől. Sokan elvetik azt a gondolatot úgy általánosságban, hogy az emberek különbözhetnek egymástól. Napjaink egyenlősítő szemlélete igazságtalanságot lát abban, ha valaki egyvalamiben vagy – ne adja a Jóisten – akár sok mindenben tehetségesebb a többi embernél. Pedig egy vezető éppen attól lesz vezető, hogy egyvalamiben vagy még inkább az élet számos területén, egyszerűen jobb a társainál.

Az egyenlőség hívei már a gondolat hallatán is egyből igazságtalanságot kiáltanak, pedig itt nincs szó semmilyen igazságtalanságról. Csak akkor válik a helyzet igazságtalanná, ha valaki visszaél a tehetségével. Éppen ezért van szükségünk a tehetséggondozásra, hogy a személyes bátorság és rátermettség mindig a közösség felé érzett elkötelezettséggel párosuljon.

A bátorság, a rátermettség és a közösség felé irányuló elköteleződés kombinációja a legnagyobb kincs. Az ilyen képességekkel megáldott vezető nemhogy veszélyezteti a szabadságot, hanem egyenesen garantálja azt. Mert az emberi szabadság éppen abban rejlik, ami a jó vezetőt jellemzi, nevezetesen, hogy képes átlátni a folyamatokon és felülírni a minket körülvevő automatizmusokat.

Automatizmusból pedig akad bőven. Hiszen legalább Max Weber óta tudjuk, hogy legyen szó akár közhivatalról, akár céges környezetről, egy európai intézményben betöltött munkakörről, egy nemzeti minisztériumról vagy akár egy játékgyárról, ezek a modern intézmények mind-mind a bürokrácia elveit követik. A működésük automatizmusokon alapul.

Az önműködő rendszerek fogaskerekei között pedig gyakran elvész a személyes felelősség, és vele együtt tűnik el a szabadság is. Jó vezetők nélkül nincs szabadság, s a nyugati világ ma híján van a jó vezetőknek. Mert a szabadság és felelősség – köztudottan – kéz a kézben járnak. De amíg vannak olyan vezetők, akik képesek felelősen dönteni, felülírni azt, ami automatikus, megálljt parancsolni a káros folyamatoknak és a megoldást hozó új kereteket teremteni, addig az emberi szabadság is megmarad a világban és azon belül a nyugati világban is.

Mi itt, az MCC-nél azon dolgozunk, hogy minden nehézség és minden korszellemből fakadó ellenállás ellenére is megtaláljuk a tehetségeket, és segítsünk nekik jó vezetővé válni. Meggyőződésem, hogy ez a mai konferencia is hozzásegít minket ahhoz, hogy ezen célunkat elérjük.

És közben abban is bízom, hogy mindannyian értékes gondolatokkal és néhány elmélyült beszélgetéssel gazdagodunk, s a nap végén úgy térhetünk haza, hogy azért egy kicsit többet tudunk arról, mi fán is terem a jó vezető.

Ehhez hadd adjak még végezetül egy apró segítséget. Egy angol vicc szerint a rossz vezető olyan, mint a rossz frizura. Mindenki észreveszi, de senki sem akar beszélni róla. Ahogy itt körbenézek, szerencsére egy rossz frizurát sem látok, tehát minden bizonnyal tele van a terem jó vezetőkkel.

Mindezek fényében én eredményes konferenciára számítok!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!”