Nem csörög-zörög többet – búcsúzunk életünk régi Ikarusaitól!

Nagy színpadiasan megnyomom a gombot. Nincs rá igazából szükség, mert a végállomás következik, ahol egyébként is kinyitja a sofőr az összes ajtót.

De mégis van valami szertartásos jellege ennek a mozdulatsornak, ahogy az ember nyújtott kézzel igyekszik eltalálni az ajtó feletti fekete műanyagdobozra szerelt zöld vagy piros gombot, miközben a busz jobbra-balra dülöngél menet közben (vagy „menetközben”, mert régen valamiért ez volt ráírva a vezetőfülke ajtajára, menet közben nem szabadott beszélgetni a járművezetővel).

Vasárnap óta ezt már nem lehet közforgalomban megtenni Budapesten. Félszáz év után elbúcsúztak az utasoktól az utolsó magas padlós Ikarus buszok a fővárosban.

Ikarus buszok találkozója

Persze, milyen dolog már így búcsúzkodni egy busztól, főleg ezektől a régiektől, amiket már sok-sok évvel ezelőtt le kellett volna selejtezni. Mégis, azt hiszem,

amiket mindenki ismer, amikkel kapcsolatban mindenkinek van valamilyen emléke.

Például az egyedfejlődésnek ez a már említett, kulcsfontosságú lépcsőfoka, amikor az ember először éri el a leszállásjelző gombot az ajtó felett. „Leszállási szándékát kérjük idejében jelezze”, ez állt a gomb alatti kis táblán vagy matricán, ebben is volt helyesírási hiba, kis értelmetlenség, de

Meg persze a helyesírási hibák és kis értelmetlenségek.

Az utolsó Ikarus 260-asok Budapesten

Ötvenegy évig terceltek Budapestnek egyfajta groteszk alapzajaként a régi Ikarus buszok zörgő ablakai, csapódó ajtói, hörgő dízelmotorjai, ötvenegy évig izzadtunk, fáztunk, préselődtünk a fedélzetükön, ötvenegy éven át bámulták a folyton változó várost a folyton változó budapestiek a folyton változó Ikarusok panorámaablakain – vagyis amikor ezek a buszok még újak voltak, így hívták azokat az ablakokat, amiken be tudott jutni a fény a buszba – át.

Ötvenegy év alatt több mint kétezer ilyen jármű fordult meg a BKV-nál: eleinte csak néhány évig futottak, aztán, ahogy fogyott a pénz a fővárosban, úgy egyre tovább – a vasárnap leállított példányok már több évtizede szolgálták a budapesti utasokat. Ehhez

Nem ez az elképzelhető legjobb dolog, ami egy busszal történhet, de – sovány vigasz – néha az emberek is kénytelenek újjászületni még életükben.

Véget ér hát a száznegyvenkilenc éves főváros életének jó harmadát meghatározó Ikarus-korszak, s ez nem afféle elégikus búcsúzkodás akar lenni egy használati tárgytól, amely a legtöbbek életében gyakorlatilag semmilyen szerepet nem töltött be a közlekedési eszközén kívül (másoknak, mert ilyenek is vannak, pedig éppen hogy hatalmas szerelem volt).

De megemlékezni talán mégsem helytelen ezekről a gumikerekű ikonokról, a budapesti történetek állandó mellékszereplőiről.

Séta az Ikarus-temetőben

Nem kérdés, persze: jöjjenek az újak, minél többen, minél jobbak –

s ebben a magas padlós buszok leállítása egy nagyon fontos lépés volt. Remélhetőleg hamarosan folytatódik majd a régi járművek kiváltása újakkal, legyenek azok villamosok, trolibuszok vagy metrókocsik. Mert az sem kérdés: Budapest megérdemelné.

A nyitóképen: Ikarus buszok a dél-pesti buszgarázsban 2013-ban. Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Archív fotók: Fortepan / Záray Péter, UVATERV, Szalay Zoltán