Szüleink és nagyszüleink nemzedéke közvetlenül élte meg a háborút és az azzal járó ínségeket, válságokat. Új cikksorozatba kezdünk a Mandineren: egyéni sorsokon keresztül mutatjuk be, miken is mentek keresztül felmenőink a 20. század vérzivataros évtizedeiben – erőt és talán reményt adó tanulságokként a mai nemzedékeknek. Eddigi írásaink:
„Háború van, ki lehet bírni” – így élték meg felmenőink az ínségeket
Két doboz gyufát érő fizetés – ilyen volt a háború utáni ínség hazánkban
***
Békés és Csongrád-Csanád megye évszázadokon át az ország éléskamrájának számított. A háború azonban a Viharsarokban is alaposan átformálta a hátországban élők mindennapjait. A szovjet Vörös Hadsereg dobozi dúlásáról, a jegyrendszerkor uralkodó farkastörvényekről és a háborút követő beszolgáltatásokról a 92 éves Ilonka néni beszélt a Mandinernek.
Ilonka néni 14 éves volt, amikor 1944. október 6-án Gyula felől bevonultak Dobozra a szovjetek.
Háború dúlt, így persze ez a mozzanat sem volt békés. Ilonka szerint már a Nagyváradi úton (később, mivel a szovjetek itt vonultak be, ezt az utcát átnevezték Vörös Hadsereg útjára, és egészen 2013-ig jegyezték így – szerk.) tűzharc alakult ki az oroszok és a faluban megbújó német és magyar katonák között.
A támadók a lakosságot se kímélték. A tanyákat, házakat kifosztották, elvitték mindent, ami mozdítható volt. Az úgynevezett Gönczi-tanyát is kiforgatták. Még a szalmazsákokat meg a tollpárnákat is magukhoz vették az oroszok. A nagyobb testű állatokat, így például a lovakat, a szarvasmarhákat és a disznókat is elhajtották – sorolja.
A szovjetek kíméletlenek voltak: aki ellenállt, azt elfogták, magukkal vitték, majd szabályosan kivégezték.
A vesztőhely a falu határában található töltésnél volt, Sarkad irányában – magyarázza Ilonka néni. Az említett Gönczi-tanya öreg tulajdonosa is csak úgy menekült meg, hogy amikor a hóhérok abbahagyták a lövöldözést és rugdosni kezdték a holtakat, nem mozdult meg és nem vett levegőt, úgy tett, mintha ő is halott lenne. Azután este, miután megbizonyosodott arról, hogy senki nincs a közelben, kimászott a tetemek közül és egy kórókúpban húzta meg magát lőtt hasi sebbel – idézi fel Ilonka néni.
Voltak olyanok is, akiket a saját portájukon lőttek agyon a vörösök. Az egyik kocsmáros épp felfelé tartott a pincéből, nem is tudott arról, hogy szovjetek vannak a faluban, de egyszer csak szemben találta magát pár fegyveressel. Azonnal lelőtték. Egy fiatal fiúnak az lett a veszte, hogy kíváncsian kilesett a kapujuk tetején; röviddel később már holtan esett össze.
Egy másik fiatal pedig úgy lelte halálát, hogy nem tudott válaszolni a neki feltett kérdésre, mivel néma volt.