Túlélni a frontot, aztán az összeomlást, aztán a hiperinflációt: így emlékezik vissza egy család a háború alatti és utáni mélypontokra. Folytatódik cikksorozatunk!
Új cikksorozatba kezdtünk a Mandineren: egyéni sorsokon keresztül mutatjuk be, miken is mentek keresztül felmenőink a 20. század vérzivataros évtizedeiben – erőt és talán reményt adó tanulságokként a mai nemzedékeknek.
Első cikkünket itt olvashatják: „Háború van, ki lehet bírni”
***
Egy fiatal házaspár – akik 1938-ban házasodtak össze, majd rögtön utána 1939 január elsején megszületett az első kislányuk, akit 1942 szeptember 30-án a második követett – isteni segítségnek élte meg, hogy a férjnek nem kellett a frontra kimenni.
Vasutas lévén, a férfi a munkájából fakadóan mentesült a frontszolgálat alól. Sőt, egy kis lakást is kaptak, a falun kívül az állomás területén, egy kicsinyke őrházban. Az őrház mellett ki tudtak alakítani egy kis konyhakertet, még egy mini baromfiudvart is, így megvolt a konyhára valójuk. Az esti imánál minden nap meg is köszönték a Jóistennek, hogy ők még egészségben együtt tudtak lenni.
A távolabb élő ismerősök szinte mindegyike is már vagy siratott egy háborúba ment kedvest, vagy várt épp vissza valakit, akinek még szerencsére nem jött meg a halálhíre.
A fiatalasszony egyik testvére is a pár hónapos kislányát és a feleségét hagyta otthon a ’44 júniusi bevonulásakor. Júliusban szovjet fogságba esett, az ukrán-moldáv határhoz közel. Csak a hír ért haza: a férfi 1945. március kilencedikén hősi halált halt. '43-ban házasodtak össze, alig több mint egy évet élhettek együtt. A lányuk apa nélkül nőtt fel.
*
'45 márciusának végén jöttek be az oroszok erre a vidékre: a Tolbuhin marsall vezette harmadik ukrán front katonái jöttek be. A környéken a rendszerváltásig szinte minden faluban volt Tolbuhin utca. Emlékeztette ezekre az időkre az ott lakókat.
*
Korábban a férfiak voltak veszélyben, a front átvonulásakor viszont már a nőket kellett megóvni.
Így aztán nem volt senki, aki nyáron a kerttel törődött volna, tavasszal nem ültettek tyúkot, így kiscsibék sem lettek. '45 júliusában beköszöntött a hiperinfláció. Az a közgazdasági rém, ami annyit tesz, hogy ötven százaléknál is magasabb az áremelkedés. A hó végén kézhez kapott fizetés napról napra kevesebbet ért. Több mint egy évig tartott ez az időszak, egészen '46 júliusáig, amíg augusztus elsején be nem vezették a forintot.
Az utolsó időszakban már az árak félnaponta duplázódtak. Tankönyvi eset lettünk. Szó szerint. A világ minden tankönyvébe bekerültünk, mint a világ legnagyobb hiperinflációja.
A családi legendáriumban úgy maradt meg '46 nyara, mint az a nyár, amikor a fizetése kézhez kapásának napján
A férfi a pénzt már haza sem hozta, útközben elintézte a vásárlást.
Neki nem volt lehetősége, hogy elmenjen a vasúttól máshová dolgozni. Persze, nem is akart, hiszen a vasút mentette meg őt a fronttól. Viszont megtette, amit megtehetett: munka után ment az aratókhoz s a földművesekhez napszámban dolgozni, mivel ők egy kevéske étellel tudtak fizetni.
A fiatal pár '46 tavaszán természetesen beültette a kertet. Nem válogattak, amit tudtak, azt vetettek, hiszen ültetni való krumplit már nem tudtak szerezni.
A megszokott vasárnapi csirke is elmaradt.
A háborút egy fontos kincs viszont túlélte. A fiatalasszony varrógépe. Még leánykorában tanult meg szabni, varrni, s korábban is ő készítette a család ruháit. Gyönyörűen dolgozott, viszont korábban pénzért nem vállalt munkát. Csak a családjának varrt. No, '46 tavaszán sem pénzért varrt – felesleges lett volna –, hanem lisztért, zsírért, cérnáért. Ki mit tudott adni. Cserébe a fiatalasszony varrt szinte mindenkinek, aki csak megkereste.
Így került a házhoz egy-két tyúkocska is. A tojásokat mindig szorgosan összegyűjtve, ahogy csak lehetett, megültette őket. A nyáron így már egynek-egynek nagy ritkán elnyisszanthatta a nyakát. A kislányok ezekre a vasárnapokra úgy emlékeztek vissza még öreg korukban is, hogy
csak a hátából evett, abból is csak egy keveset.
A varrásért cserébe egyszer a fiatalasszony egy angóra anyanyuszit kapott, ami aztán megfialt. Készítettek is neki egy takaros kis nyúlketrecet, amiben aztán később már mindig tartottak nyulakat is. Az angórák szőréből készült fonálból lett a kislányoknak kardigánjuk.
A helyzet faramuciságát mi sem mutatja jobban, hogy még a legnagyobb ínség közepette is gyönyörű angórapulóvert hordtak a kislányok.
A halálukig megmaradt ez az emlék.
A nyitókép felirata: „Bevonulásom emlékére. 1944.06.04.” (forrás: családi archívum)
A Lakner-Ruff duó ma még „csak” vádaskodik, Ruszin-Szendi viszont akár már kezet is emelne, hiszen – mint mondta – neki viszket a tenyere és ki is van rá képezve. Horváth K. József írása.
Az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője kiemelte, ezért fontos, hogy Európában mindenhol békepárti vezetőket válasszanak.
Mi áll a dadogás hátterében? Kik birkóznak meg nehezebben a dadogás okozta nehézségekkel? Miként tudnak segíteni a pedagógusok? A dadogás elfogadásának világnapja alkalmából Hojdák Gergelyt kérdeztük.
A külügyminiszter közölte, hogy Magyarország kész otthont adni az amerikai-orosz békecsúcsnak, mert a háborút szerinte csak diplomácia zárhatja le.
A rendezvény olyan vezető döntéshozókat és szakértőket hoz össze, akik ismerik a kábítószerek valódi dimenzióit, és van tapasztalatuk abban, miként lehet azok piacát visszaszorítani.
Tóth Máté a Mandiner megkeresésére elmondta, hogy szemben azokkal a híresztelésekkel, hogy Magyarország nem a megfelelő ütemben válik le az orosz energiahordozókról, jelentős a hazai kitermelés. Arról nem beszélve, hogy nemcsak az oroszoktól vásárolunk.
Szerintem el is várják a dühödt hívei, hogy naponta hülyét csináljon belőlük.
A bukott politikus azzal riogat, hogy Csehország már nem fogja olyan mértékben támogatni Ukrajnát, mint eddig.
