„A magyarság nem egy piros labda, amit elgurítottak Eurázsiában, aztán megakadt a kárpát-medencei gödörben” – ilyen és ehhez hasonló mondatok tarkították azt a teltházas vitaestet, amelyet az MCC Scruton Tas vezér utcai épületében rendeztek meg két szakértő történész, Sudár Balázs és Szabados György részvételével. Az oldott hangulatú vitát, amely a Honnan jövünk és kik vagyunk? címet viselte, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának oktatói, az egyébként szintén történész Gali Máté és Pócza Kálmán szervezte és moderálta.

A beszélgetés hangulatát a két meghívott fanyar humorral élezett pengeváltásai határozták meg, és elsősorban a magyar eredettörténet és honfoglalás témájának főbb kérdéseit próbálta feldolgozni, amennyire erre egy kétórás vitaest alkalmas lehet.

Nem mi megyünk szembe az autópályán

Például: hogy mégis miért vált ki olyan vehemens vitákat a magyarokból a saját eredettörténetük más népekéhez képest? – tette fel a kérdést Pócza, amit Sudár egyből vissza is dobott. Mondván: „nem csak mi vagyunk ilyen furcsa szerzetek”, ez „Kelet-Európában amolyan népsport”, amelynek avatatlan bajnokai egyébként még csak nem is a románok vagy a szlovákok, hanem a horvátok. Aztán egy kicsit filozofált arról, hogy szeretjük a kezdőpontokat – államalapítás, Budapest egyesülése, vagy éppen a saját születésnapunk – ,ráadásul ez a 150 év a honfoglalás előzményeitől a keresztény államalapításig igen sűrű időszak, ami a mi identitásunk kezdete.

„A születésemet nem sorolhatom a személyes élményeim közé, de tagadhatatlan, hogy engem személyesen érintett” – tromfolt rá Szabados, aki szerint a nép, közösség etnogenetikai nullapontja, vagyis születése nem meghatározható, „de mi nem adjuk fel” – viccelődött, hozzátéve,

Mégsem politika az egész, „a politika rájátszik, használja”, sőt ezt teszi a társadalom vagy a művészet is, de ez a szakmát nem kéne, hogy érintse – vélte Sudár. Szerinte az eredmények felhasználása a kutatón kívül van, Szabados pedig azon lamentált, hogy a magyar művelődéstörténetben negyed évezredes hagyománya van a tudományos igényű, tényalapú, szakmai fókuszú történetírásra, s egyértelmű, hogy aki aktuálpolitizált benne, azt az utókor sokszor „egy szögletes zárójelbe száműzi”, míg például az 1700-as években alkotó Pray György vagy Katona István ma is idézendő szakirodalom.

S végre rátértek az őstörténetre, Gali be is idézte Sudár egyik korábbi interjúját, miszerint „őstörténeti paradigmaváltás közepén vagyunk”. A történész felidézte gimnáziumi szenvedéseit az őstörténet tanulása kapcsán, mondván, utólag rájött,

Mindez a 19. század pozitivista, „akkor is megoldjuk” hagyományából eredt szerinte, így amikor elfogytak az írott történeti források, de mindenképp vissza akarták vezetni a magyarság eredetéig a sztorit, megpróbáltak ezért társtudományokat bevonni. Így jött képbe a nyelvészet és a régészet, a kettő konszenzusából pedig a finnugrizmus, „a történészek hamar kiestek ebből”.

Ami viszont hiányzik szerinte, az egy módszertan, hogy a különböző tudományágak – hiszen utóbb az antropológia és az archeogenetika is csatlakozott mindehhez – ismereteit hogyan lehet összefésülni koherens egésszé. Mindenesetre a hetvenes évekbeli finnugrista konszenzust a 2000-es évek elején rúgta fel Türk Attila régész, aki felderítette,

ami „mindent borított, mert az Urálon túl volt”, ahol addig nem keresgéltek magyar ősök után olyan intenzíven – foglalta össze Sudár. Szabados szerint azonban ez nem nevezhető paradigmaváltásnak, inkább a múlt színesedése, többdimenziósodása, ami látható. Abban egyetértett viszont, hogy muszáj fejleszteni a módszertant, és az említett színárnyalatokat valahogyan egységbe terelni.

Őstörténeti krumpliföld

Aztán persze előkerült a feltételezett őshaza kérdése – mindketten le is csaptak magára a fogalomra. Szabados szerint nem meghatározható ez a dolog. „Ölre mentek az őstörténti krumplik” – utalt a térképen lévő foltokra, amelyek a magyarság vándorlását hivatottak jelezni, s az ellentétre a lejegyzett hagyományok Azovi-tengeri, azaz délebbi és a finnugristák északibb mitikus őshazáira. Az uráli nyelvrokonságot bizonyítják a nyelvészeti tények – „aki ezeket letagadja, annak más egyéb bajai is lehetnek” – fogalmazott –, de arról nem esik szó, hol és hogyan történt a nyelvkapcsolat, csak kritikátlanul elfogadjuk a „nyelvcsaládfát”.

Sudár maga is inkább a szállásterületekről és azok sorrendjéről tartotta érdemesnek beszélni, hozzátéve a cikk elején idézett piroslabdás hasonlatot. „Bekerülnek népek és kikerülnek belőle. Egy kun barátom az egyetemen kikérte magának a finnugor rokonságot, mondván, neki nincs olyan: és igaza is volt.” Maga a csodaszarvas-monda is izgalmas szerinte a tekintetben, hogy nem tudni, kinek az eredetmondája: az elit csoporté? És ők vajon magyarul beszéltek? „A 9. század közepétől visszafelé nyúlnak szálak, a történettudomány csak ötletelni tud, a nyelvészet meg a régészet is, csak még vékonyabb szálakkal” – fejtegette, érzékletes példaként megemlítve, hogy „egy Bronx-i néger szövege kapcsán vajon milyen őstörténetet írnánk neki?”.

Szabados hozzátette: mindezek ellenére fel lehet vázolni két komoly szálat:

Noha elismerte, az etnogenezis a mai napig folyik, csak kényelmi vonal, amit húzunk a honfoglalásnál vagy államalapításnál, hogy „na, eddig őstörténet”.

És persze előkerültek a hunok is: a genetikai kapcsolat, illetve az Árpád-dinasztia kapcsolata, s persze ennek az ellentéte, hogy mindenkihez közünk lehet, csak a hunokhoz nem (az utóbbi álláspontot kifigurázó tárcaírásom félreértése miatt kaptam halálos fenyegetést, így úgy érzem, elfér itt egy linken). Sudár válaszában – tökéletesen elkerülve a hun kérdést – kifejtette, az etnogenezis valóban zajlik,

És eleve kérdéses, kit tekintünk magyarnak: „Etelközben van egy fúzió: a hétmagyar, a Vereckei-hágóban már az egész brigád magyar, na de nem tudjuk ezt így megfogni.”

Szabados pedig emlékeztetett Ákos nembeli Ákos krónikásra, aki V. István udvarában szállt vitába Anonymussal, „noha meglehetősen egyirányú vita volt, hiszen Anonymus már nem élt” – tette hozzá a közönség nagy derültségére.

Ákos nembeli Ákos ugyanis nehezményezte, hogy éppen az ő törzsét nem említi a hét között Anonymus. Ugyanakkor szerinte a közös kulturális gyökerekről árulkodik, hogy a hét vezér vérszerződést tudott kötni, azaz „a hetedik nem mondta azt, hogy Jézusom, mit vagdaljátok itt magatokat, és ment el”.

Egészen Mandzsúriáig – ütötte le epésen Sudár, hozzátéve, az íjfeszítő népek nagy családjába boldog-boldogtalan beletartozik a hétmagyaron túl.

Szabados Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írásaiból felidézte, hogy a kazároktól elszakadt kabarok csatlakoztak a magyarokhoz, és megtanították egymást egymás nyelvére, vagyis megvolt a magyar nyelvi egység a kabarokat befogadó magyar nagyfejedelemség részéről.

Sudár például felsorolta, hány népnek és hányféle hun hagyománya van: a germánoké, akik inkább Attila birodalma ellenében határozták meg magukat, a pozitív magyar hagyomány és persze a székelyeké Csaba királyfival, de ott van az „ezer sebből vérző” bolgár fejedelemlista Attila fia Ernákkal. S vannak a törökök, akik száz évvel ezelőtt találták ki a maguk Attila hagyományát, „a korai krónikáikban hosszan felsorolják a dicső ősöket, egy darab Attila sincs benne”. Ráadásul ott vannak a mongolok, akiknél konkrétan meg lehet mondani, melyik buddhista szerzetes járt Kínában, és döbbent rá, hogy az egykori hun birodalom első magterülete megegyezik Mongóliával, és kezdte terjeszteni a hun tudatot, egyszóval ez nem egy természetes folyamat, hanem az elit akar legitimációt szerezni egy régi potentáttól: Attilától vagy éppen Dzsingisz kántól.

Széllel szemben is Attila

És éppen ettől különleges a magyar hun hagyomány – csapta le a labdát a történész, hiszen mégis „miért kezdené el valaki a 12. századi vagy még korábbi keresztény Európában Attilától származtatni a dinasztiáját, akit kutyafejjel meg fülekkel, Antikrisztusként ábrázolnak és utálnak abban az európai közösségben, amelyhez éppen tartozni akarunk”.

Vagyis, minthogy politikai értelme sincs a korabeli viszonyok között, olyan hun hagyomány, mint nálunk, máshol nincs: ha átveszünk egy ilyen hőst, ahhoz tényleg kell, hogy kössön valami. S végül Sudár kimondta:

Szabados ezt azzal egészítette ki, hogy az újkori hagyományban próbálják „tisztára sikálni” például Attila testvérgyilkosságát, de mérsékelt sikerrel és hitelességgel. Mindenesetre szerinte a hun-magyar rokonságra

Hozzátette: Attila politikai „hasznavehetetlensége” számára az „inkább igen” felé billenti a mérleget, hiszen ha az Árpádok „villantani akartak volna egy őssel”, akkor nem a birodalom végső szétesését tekintve „csődtömeg”, testvérgyilkos Attila-féle hun projektet veszi elő. Hanem mondjuk Baján avar kagánt, aki sikeres honfoglalás után, amelynek során hatékonyan megkérte távozásra a longobárdokat, negyed évezredig működő sztyeppei államot a Kárpát-medencében. Baján mégsincs benne a hagyományban, és névvel az avarok sem, míg Attila éppen akkor jelenik meg, amikor az Árpádok legitimációja a korabeli Európában a csúcson jár Szent István és Szent László nevével fémjelezett „szent királyok nemzetsége” néven, vagyis nagyon nem hiányzik a képletből egy Európa-szerte gyűlölt Attila-ős.

Aztán jött a kettős honfoglalás kérdése, ahol élesebb pengeváltásra került a sor. Addig rendben volt, hogy „magyar honfoglalás” csak egy volt, ebben egyetértettek a történészek, Szabados azonban erőteljesen állította, hogy a több hullámban a Kárpát-medencébe települő sztyeppei népek bármelyikének neve alatt rejtőzhetett olyan közösség, amit ma „előmagyarnak” is nevezhetnénk – a kérdés, kinek a nyelve asszimilálódott kiéhez, ami végülis a magyar lett? „Nem feltétlenül az elit nyelve maradt meg: a dunai bolgárok elszlávosodtak, a kijevi vikingek is”, vagyis a magyar nyelv akkor maradhatott meg, ha számbeli többségben volt, ami alátámasztja, hogy nagy számban találhattak a Kárpát-medencében a honfoglalók velük azonos nyelven beszélőket.

Sudár szerint viszont a kettős honfoglalásra vonatkozólag nincs semmi írásos nyom a krónikás hagyományokban, és „Árpádék se felszabadítókként jöttek, megjöttek, ők lettek az urak, aztán csókolom”. Ugyanakkor elismerte, magyar nyelvű közösségek ettől még lehettek a Kárpát-medencében, és az avarok sem haltak ki feltétlenül „biológiailag”, a Kárpát-medence belakott terület volt, „simán el tudom képzelni hogy Árpád előtt voltak magyar nyelvű honfoglalók” – mondta, hozzátéve szerinte inkább nem voltak ilyenek: az is lehet, hogy „a kettős honfoglalás elmélete úgy alakult ki, hogy a honfoglalók összebútoroztak valamelyik itt lakó népcsoporttal, és összerakták ezt” – tette hozzá.

A vita egyébként egy hatrészes sorozat első része volt; a következő témája a mohácsi csata lesz.

(Címlapfotó: Gyurkovits Tamás / MCC)