Őstörténeti paradigmaváltás kellős közepében vagyunk

„Mára rengeteg új módszere, segédtudománya van a történelemtudománynak. Mit tudtunk meg a magyar őstörténetről, honfoglalásról, amit eddig nem ismertünk?

A ’60-as, ’70-es, ’80-as években kialakult egy konszenzus a tudományon belül, hogy hogyan kellene az őstörténetre tekinteni. Melyek azok a sarokpontok, amelyek alapján meg lehet azt írni. Ebben elég sokáig nem volt változás. Persze voltak eredmények, amelyek a korábbi elméletrendszereket építették tovább, de nem volt benne óriási változás. Ez volt az, ami a történelemkönyvekbe is bekerült (s tulajdonképpen mostanáig meghatározó volt), s alternatív oldalon ezt szokás »finnugor-elméletnek« nevezni. A 2010-es években ez a régi keretrendszer azonban úgy tűnik, hogy megrogyott. A nyelvészeti érvelés veszített a súlyából, és megnőtt a régészet szerepe, mivel új forrásokat, új eredményeket tudott behozni az összképbe.

Hihetetlen sok eddig nem ismert információ került elő. Ezzel párhuzamosan a történelemtudomány is elővette a régi forrásokat. Sokan már úgy gondolkodtak, hogy a meglévő forrásokkal nincs dolgunk, hiszen már mindent tudunk róluk. Ezzel szemben folyamatosan az derül ki, hogy igenis elő kell venni ezeket a szövegeket, mert olyan információk, összefüggések vannak bennük, amelyekre eddig nem figyeltünk fel. Mindez olyan irányba kezdte tolni a dolgokat, hogy a magyar őstörténet korábbi keretrendszere bedőlni látszik, és szépen lassan egy új kezd kiformálódni. Azt hiszem nyugodtan kimondhatjuk, hogy egy paradigmaváltás kellős közepében vagyunk.

Egy kutatónak talán ez a legnagyobb álma, hogy új felismeréseket tegyen.

Persze. Az új nézőpontok kialakulása mindenképpen pozitív, még akkor is, ha szerintem ma sokkal bizonytalanabb őstörténeti képet tudunk rajzolni, mint akár csak 10-20 évvel ezelőtt, de kétségtelen tény, hogy a kutatási helyzet nagyon izgalmas.

A régészet, az archeogenetika különböző eredményeket hoz, mennyire lehet ezeket beleépíteni a meglévő, az írott források világába?

Az őstörténet-kutatásban minden eredmény nagyon fontos, mert nagyon szűkös forrásanyag áll a rendelkezésünkre. Kevés információból kell összeraknunk a múlt képét. Számomra, történészként az a kérdés, hogy saját szakterületemen, a történettudományban mennyire használhatóak mondjuk a régészeti vagy a genetikai információk. Lehet-e történeti kérdésekre genetikai adatokkal válaszolni? A nyelvészet példája mindenesetre óvatosságra int.

Szerintem van egy alapvető tévedés az őstörténet-kutatásban, mégpedig különböző dolgok összekeveredése. Szét kellene választani a múlt megismerését általában és a szűkebben vett történelem kutatását. A múltban benne van minden, a történelemtudomány azonban ennek csak egy szeletével foglalkozik, a társadalomban élő emberrel. Azon belül is azzal, hogy mi történt az egyes közösségekkel vagy emberekkel. Ez egy sokkal szűkebb terület, mint a múlt teljessége.

Kevés az írott forrás, és ezért – ahogyan korábban már beszéltünk róla – a 19. században felmerült az az elgondolás, hogy máshonnan szerezzünk be információkat. Jöttek sorra az egyéb tudományok, legújabban például az archeogenetika, amely viharos gyorsasággal fejlődik. Eredményei nagyon sok mindent elmondanak az emberiség múltjáról, biológiai történetéről, de vajon hogyan árulkodnak a társadalomtörténetről? Hiszen számunkra ez volna fontos, elvégre a történettudomány társadalomtudomány. A genetikai minták vagy a régészeti leletek jelek a múltból. A múlt felismert részei. De mit mondanak el arról, hogy mi történt az emberrel? Nem könnyű kérdések ezek, és érdemes volna nagyon körültekintően válaszolni rájuk. A néprajzban például lefolytatták ezt a vitát, a nyelvészetben jóval kevésbé.

Egy régészeti lelet mellé például gyakran többféle történeti modellt tudunk felállítani – de nem biztos, hogy választani is képesek vagyunk ezek közül. A történelem gerincét, a történeteket, a sztorit az írott források adják. Azok tudnak eseményeket elmesélni, a régészeti leletek vagy a genetikai minták nem képesek erre – pont úgy, ahogy korábban a nyelvészeti adatok sem tudtak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek az információk ne lennének nagyon fontosok vagy felhasználhatóak. Lehetséges például, hogy különböző történelmi modellek közül segítenek majd választani.

Lehet, hogy az egyik elméletet valószínűbbé teszik, mint a másikat. Az események rekonstrukciójának megokolásában segíthetnek tehát. Irányokra hívják fel a figyelmet, lehetőségeket mutatnak be. A segítségükkel fogalmunk lehet olyan dolgokról, amiről nincsen írott forrásunk. Fontos ezeket a forrásokat bevonni, ugyanakkor látni kell, hogy ezek a források alapvetően a múltnak nem azon szeletéről vallanak, amelyet történelemnek hívunk. Szerencsére vannak kapcsolódási pontok, ezért fel lehet használni őket a történeti rekonstrukcióban.”