Az elveszett presztízskeresés – Jeszenszky Géza könyvéről

A presztízs franciául tekintélyt jelent, eredete a latin praestigiae (illúzió, trükk [prae: el + stringo: vakít]) szóból jön. Ezt érdemes észben tartani, mikor az ember Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és nagykövet, történész Elveszett presztízs című munkáját olvassa.

Bár újra kiadott könyveket nem szokás ismertetni, mégis kivételt teszek: ezt a könyvet először 1986-ban adták ki, Jeszenszky tíz évvel előtte kutatta a munka levéltári forrásait az MTA ösztöndíjával az Egyesült Királyságban.

A kötet gazdag brit levéltári és sajtóforrásokon alapszik,

a brit politikában 1894 és 1918 között. Mint azt egy helyütt a szerző maga is leírja, „a millennium idején a nyugati lapok még »mintaszerű alkotmányos államról« és csodálatos fejlődésről írtak, Magyarországot a Monarchia »stabilizáló és liberalizáló« tényezőjének tekintették”. A kritika „az 1904-06. évi politikai válság alatt kezdődött, a Tisza Istvánt megbuktató harsány »álkuruc« koalíció felelőtlen radikalizmusa, majd ügyetlen kormányzása nyomán. Az addig velünk rokonszenvező angol és francia sajtó először jóindulatú tanácsokkal próbálta észhez téríteni a magyar politikusokat, de azok és publicistáik a bírálók sértegetésével válaszoltak, bértollnoknak, a magyarellenes osztrák vagy szláv körök ügynökének kiáltották ki őket.”

A kötet részletesen kitér a 19. század végére többségében szláv- és románbaráttá vált nyugati sajtóra és –kritikusan – a hozzá csatlakozó H. W. Steed Times-tudósítóra, illetve R. W. Seton-Watson történész írásaira is. A könyvet a szerző lelkiismeretesen frissítette a szakirodalom frissebb megállapításaival, továbbá a könyvhöz új, záró fejezet is íródott, melyben a kontrafaktuális történetírás eszközeivel élve ír arról, mi lett volna, ha nem sikerül a szarajevói merénylet.

A könyv értékei külön megérdemlik a méltatást, hiszen bár azóta sokat hivatkozták a munkát, megjelenésekor néhány ismertetésen kívül elhallgatták azt. Az ismertetésnél is fontosabb kérdés azonban, hogy

Donald Trump és a Brexit, az Iszlám Állam és a koronavírus után.

Pascal Bruckner szerint egy fogalom azé, aki új felfedezi; utána mondhatni, a könyv nem azé, aki megírta, hanem azé, aki értelmezi. Jeszenszky könyvének címében is deklarált kiindulópontja, hogy a pozitív külföldi megítélés kiemelkedően fontos, talán a legfontosabb dolog egy ország számára, ráadásul a kritikák esetünkben nem torz, aránytalan bírálatok, hanem jóindulatú korrekciós javaslatok fejlettebb, mintaként szolgáló országoktól. Könyve új kiadásának népszerűsítésekor a szerző le is írta, hogy „nem (…) gonosz ellenségeink nemzetünk tönkretételére irányuló szándékai vezettek szép történelmi országunk földarabolásához, hanem némi balszerencse mellett a millennium görögtűzétől elvakult magyar politikusok és a társadalom téves számításai, a jószándékú külföldi bírálat agresszív hangú elutasítása, a nemzetközi erőviszonyok figyelmen kívül hagyása. (Ha valaki mai párhuzamokat is vél látni, magára vessen.)”

Jeszenszky meggyőző példákat sorol könyvében arra, hogy Magyarország megítélése a pozitív hangvételből hogyan csúszott át a kritikusba. Én nem vagyok a dualizmus alatti brit külpolitika kutatója, ám ellenkező tartalmú jelentéseket olvastam a brit Nemzeti Levéltárban, igaz a későbbi évekből. Wilfrid Athelstan-Johnson brit követségi első titkár 1921-es éves összefoglalójában kifejezte megdöbbenését, hogy Magyarország és Nagy-Britannia „valaha háborúban” voltak, és még azt a személyes megjegyzést is megengedte magának, hogy azért szerette meg a magyarokat, mert az sportos és a vadászatot kedvelő nép. Ugyanúgy Athelstan-Johnson feljegyezte, hogy Horthy Miklóssal való beszélgetései során „nem tudtam nem megjegyezni, hogy a kormányzó milyen gyakran használja a »becsület« kifejezést. Magyarország aláírta a [trianoni] szerződést, úgyhogy becsületbeli kötelessége ratifikálni azt, de vajon az antant becsületesen bánik majd Magyarországgal? (…) Úgy éreztem, hogy nem lehet elé tenni a tényeket, mint üzleti javaslatokat, hanem olyan emberrel beszélek, aki a dolgokat magasabb szintre helyezi, mint az a gyakorlati politikában lehetséges”. A brit diplomata aggódva hagyta el Horthy társaságát:

Természetesen kérdéses, hogy a pozitív megítélés egyáltalán befolyásolta-e Magyarország tényleges sorsát. Az 1921-es év olyan fontos eseményeihez, mint a baranyai bevonulás és a nyugat-magyarországi felkelés és népszavazás sikerei, nyilván kellett Thomas Beaumont Hohler brit követ együttműködése; de érdemes jelezni, hogy más követek is együttműködtek a magyar külüggyel, és a magyar külügy éppen, hogy a nyugati vélemények figyelmen kívül hagyása, az antanthatalmak átejtése miatt lehetett sikeres.

Gondoljunk csak arra, hogy a magyar külügy rábeszélésére javasolta Hohler a Nagykövetek Tanácsának, hogy Nyugat-Magyarország tervezett átadása a baranyai bevonulás után történjen meg. Fordított sorrendben az év eleje óta tervezett nyugat-magyarországi felkelésnek gyors véget vetett volna a fenyegetés: ha nem vonulnak ki a magyarok Nyugat-Magyarországról, Pécs szerb kézen maradhat. A magyar külügy tehát mesterien használta ki a naiv és együttműködő brit követet. Bánffy Miklós külügyminiszterről viszont ennek ellenére sem volt rossz véleményük a nyugati követeknek, hiszen közölték is, hogy személyét azért preferálják, mert ő legalább „gentleman”. Nem tűnik elrugaszkodott megállapításnak:

legalábbis a területi kérdésben biztosan.

A másik kérdés, amit egy euroatlantistának fel kell tennie 2020-ban, hogy hol van az a nagybetűs Nyugat, ahová fel akarunk zárkózni? A londoni, amszterdami sikátorokban, gettókban? A nyugati nagyvárosok elit negyedeiben szójalattét kortyolgató, BLM-tüntetéseken vonuló baloldali radikális fiatalok között? Az iménti csoportok előtt meghunyászkodó konzervatív és szocdem politikusoknál? Esetleg az amerikai kisvárosokban fegyverkező neonáciknál?

1989 nyarán az Egyesült Királyságból hazatérő Jeszenszky interjút adott a Magyar Nemzetnek, ahol arról beszélt, hogy „nemrégiben írtam egy könyvet Elveszett presztízs címmel, amelyben arról szólok, miként történt a XX. század elején, hogy Magyarország elveszítette Angliában élvezett tekintélyét. A mostani látogatás alkalmával felemelő volt érezni és tapasztalni, hogy mennyire megváltozott a britek véleménye. (…) A rokonszenv feléledésének (…) kétségkívüli kiváltója az a demokratizálódási folyamat, amely a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon végbemegy. A másik összetevő – ahogy az újságírókkal, parlamenti képviselőkkel való beszélgetés erről meggyőzött – az a változatlan rokonszenv, amely még mindig megnyilvánul az 1956-os forradalom kapcsán. Ezeknek az embereknek ugyanis ez megrázó ifjúkori élménye volt, vagy tanulmányaikból adódva megrendítő például szolgált. (…) Idehaza is hasznosítható tapasztalat és megfontolásra ajánlom, hogy az ottani politikai életben nincs keletje a demagógiának. Nagyon fontosnak tartom, hogy Nagy-Britanniában nem cél a pártsajtó és a párttévé működtetése. Arra törekszenek, az a tendencia, hogy pártoktól független, objektív tájékoztatás legyen.”

A probléma itt éppen az, ami Anne Applebaum új könyvében is előkerül:

és a magyar embereket nem érdekli, mit gondolnak róluk a britek vagy bárki más. Az ’56-os forradalom évfordulóján írva szintúgy érdemesnek tűnik jelezni, hogy a pesti srácok sem azért haltak meg, hogy a Time címlapra tegye őket. Szép dolog a Time címlap, de ha nem lett volna Time címlap, az sem változtat semmin.

Hallgassuk meg, mit mondott Pongrátz Gergely forradalmár a forradalom céljairól (nem minősítve itt későbbi, jobbikos szerepét): „Egy új, szebb és boldogabb Magyarországot teremtettünk meg. Nem akartunk a múltból visszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem, hanem kiválasztani mindazt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelőeszköz az állami tulajdonból köztulajdonba megy át.” A cél a harmadik, saját út keresése volt, nem pedig az első – nyugati kapitalista – útnak való megfelelni akarás. Igaz ez még akkor is, ha az első út nyilván sok méltatandó és értékelendő dolgot tartalmaz, és ha az első utat követő nyugat sokszorosan preferálandó egy második utas nyugat helyett.

Az Elveszett presztízs elképesztő mélyfúrást tartalmaz a korabeli brit sajtóról és diplomáciai iratokról, melyek a kutató számára elengedhetetlenek. Meglehet, hogy a könyv fontos okokat tár fel a Trianonhoz vezető úton, és lehetséges, hogy a korabeli brit kritikában megszívlelendő is volt. Hibának tűnik azonban azt képzelni, hogy a 2020-as helyzet, a nyugati „presztízsvesztés” egy az egyben hasonítható az 1894 és 1918 közötti, Magyarországgal szembeni megítélés változásaihoz.

például a kevert társadalmak által okozott feszültségekre. Magyarország viszont pont, hogy nem akar kevert társadalmakat létrehozni. Lehet, hogy ha megnyitnánk határainkat, és befogadnánk a menekülteket, akkor visszanyernénk a „presztízst”, de hát a latin eredetű szó jelentése eleve ez: elvakítás, trükk, szemfényvesztés.

A mai Magyarország szuverén politikájáért kapja a kritikát, azért, mert nem felel meg a Brüsszelből és a kaliforniai techcégek újbeszél-osztályaiból diktált elvárásoknak. Az éppen 140 éve született Ze’év Zsabotyinszkijt parafrazeálva azonban: a szuverén magyar nemzeti gondolat vagy helyes, vagy helytelen dolog. Ezt a kérdést azonban már azelőtt el kellett volna dönteni, hogy az ember a magyar jobboldalhoz sorolta magát, és ha így tett, akkor nyilván összességében és egészében az előbbi álláspontot vallja magáénak. Ebben az esetben pedig teljességgel lényegtelen, hogy mit gondol a magyar nacionalizmusról Angela, Mark vagy Joe.

2020-ra nem a magyar presztízs, hanem a céltalan presztízskeresés veszett el.